Kedves Olvasó – diák, oktató, kutató, szabad ember.
Az „Én” című szöveg, amelyet a kezedben tartasz, nem egy kőbe vésett monolit. Sokkal inkább egy homokba hagyott nyom, amelyet a tudat egyik állapotából a másikba való hosszú utazás hagyott hátra. Egy megtett út térképe ez, de semmiképpen sem útmutató arra nézve, hogyan és merre kellene menned. Mert bármely térkép legfőbb értéke az, hogy inspiráljon sajátod elkészítésére.
Jól tudom, milyen könnyű és csábító a társadalom, a kultúra, sőt az oktatás által kínált sablonok szerint élni. Számtalan kész válasz létezik az olyan kérdésekre, mint „Ki vagy te?” és „Mit kell tenned?”. Ezek a keretek a biztonság érzését nyújtják, de ennek ára gyakran a saját egyediségünk. Az esszében szereplő „Ő” pontosan egy ilyen világban élt, próbált megfelelni, bizonyítani, győzedelmeskedni. Ám a valódi fejlődés nem a mások feletti győzelemmel kezdődik, hanem azzal a csendes bátorsággal, amellyel kérdőre vonjuk önmagunkat.
Ezért ez a füzet nem előadásnak, hanem párbeszédre való felhívásnak készült. A maximális nyitottságra és a gondolatok szabad cseréjére. Itt nincsenek „helyes” vagy „helytelen” interpretációk – csak a te személyes interakciód van a szöveggel, a te visszajelzésed, a te rezonanciád. Nem az igazságot osztom meg, hanem csupán az önmagunkhoz vezető egyik lehetséges út tapasztalatát. A te feladatod pedig az, hogy megtaláld a sajátodat.
Legfőbb vágyam, hogy újra és újra emlékeztessek: mindannyiunknak joga és potenciálja van arra, hogy teljesen szabadnak érezze magát. Szabadnak az elvárásoktól, a ránk kényszerített kötelességektől, a hibázástól való félelemtől. Ez a szabadság nem egy végpont, hanem egy folyamatos, kontinuális fejlődési folyamat. Ez egy mindennapos alkotás, ahol a fő művészeti alkotás te magad vagy.
Ne olvasd ezt a szöveget használati utasításként. Használd kulcsként, hogy kinyisd a saját, egyedi „Éned” kapuját.
Tisztelettel és nyitottsággal.
Az „Én” a nyelv leglakonikusabb és legrejtélyesebb szava. Egyszerre jelent mindenkit és senkit, egy konkrét személyt és egy metafizikai alakot. De mi történik akkor, ha az „Én”-t nem csupán a beszéd tárgyává, hanem magává az irodalmi mű tartalmává tesszük? Pontosan a szubjektivitás, a nyelv és a filozófia közötti feszültségnek ezen pontja a kulcsa „Az önvaló irodalmi filozófiája” című kurzusnak.
Amit általában „hősnek”, „narrátornak” vagy „lírai Énnek” nevezünk, az ebben a kurzusban új dimenziókat nyer. Nem egyszerűen egy karaktert tanulmányozunk – a szubjektivitás azon konstrukcióját vizsgáljuk, amely a nyelven, a ritmuson, az elbeszélés struktúráján és a filozófiai feszültségen keresztül emelkedik ki. Az önvaló az irodalomban nem egy kész lényeg tükröződése, hanem az írás folyamata, amelyben az „Én” feltárul, feloldódik, megsokszorozódik, kételkedik, megtagadja önmagát, és újraformálja belső magvának képét.
A kurzus arra az elképzelésre épül, hogy az irodalmi szöveg hordozhat filozófiai gesztust, és ez a gesztus nem feltétlenül doktrína formáját ölti – néha kiáltás, néha suttogás, néha egy olyan kérdés, amely nem követel választ. Olvasatunk középpontjában Fridman Dániel „Én” című filozófiai műve áll, amelyet a következő szempontok szerint vizsgálunk:
A műben az alábbi gondolkodókkal való rezonanciát látjuk: Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Martin Heidegger, George Berkeley, Ludwig Wittgenstein, Inayat Khan, Umberto Eco és Italo Calvino, Julia Kristeva és Roman Jakobson.
Ez a kurzus nem ad választ arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”. Azt vizsgálja, hogyan jelenik meg az „Én” a nyelvben, hogyan testesül meg a művészi struktúrában, hogyan mosódik el a határ az „Én” és a „szöveg” között. Képes megadni egy állapotot: a saját belső világunkra való mély odafigyelés állapotát, mint egy olyan szövegre, amely még csak most íródik.
„Én”
Az én – én vagyok.
Ő – szintén én vagyok,
De korábban,
Sok évvel ezelőtt.
A tegnapelőtti,
Mint a tegnapi ő, –
Ez is én vagyok,
De testben.
Aki nap mint nap elmegy mellettetek anélkül, hogy megérintene, –
Ez is én vagyok,
De az, aki vitatkozik veletek,
Bizonyít valamit, –
Ez is ő,
Vagyis én,
De évekkel ezelőtt.
Igen, én – az a mostani én vagyok,
Amikor megengedem magamnak, hogy megfigyeljem magam,
A saját életemet és halálomat egyenlő arányban.
Ő – az az én vagyok,
Amikor leskelődött,
Mások életét figyelve,
Néha még a magánéletükbe is beavatkozva.
Ő – az az állapot, amikor versenyt futottam önmagammal,
Vagyis az élettel,
És amikor betörtem az életbe,
Annak sűrűjébe,
És rohantam fejvesztve a semmibe.
Ma én az vagyok,
Aki nyugodtan és sietség nélkül halad,
Miközben az élet siet,
Megelőzve engem a mozdony elnyújtott füttyével
Vagy a hangsebesség feletti repülőgép morajával.
Milyen különös!
Mindenki siet valahová,
Egyedül én nem kapkodok...
Igen, igaz,
Akkor legyőztem az életet,
Most már a halál sem nyugtalanít…
Akkor azt hittem,
Hogy az izmaim és az ízületeim
Tartják bennem a lelket,
És a gravitációs erő irányítja az életünket.
Most már tudom,
Hogy nincs más erő,
Mint
A hiterő,
Az egyetlen erő,
Ami egyensúlyban tartja a testemet
És harmóniában a teljes környező teret…
Akkor azt mondták nekem,
Hogy mindent meg kell enni, ami a tányéron van,
Most már tudom,
Hogy sokkal jobb odaadni másoknak,
És még az utolsó bogyó is kettéoszlik.
Akkor azt hittem,
Hogy az élet az, amit a szememmel látok.
Most már tudom,
Hogy a szemünkkel látható,
Minden, ami látható,
Nem más, mint a halál,
Mivel éppen ez az, ami pusztulásnak van kitéve.
A fa,
Pontosabban az, amit fának látok,
A lombkoronája, a levelei,
Kinő, kiszárad és elporlad,
De az a láthatatlan,
Amit maga körül kisugároz, –
Táplál és gyógyít engem.
Régebben azt hittem,
Hogy a hangom nem hatol át a falakon.
Most már tudom,
Hogy egyetlen gondolatom,
A megfelelő irányba koncentrálva,
Helyreállítja az elveszett békét
A hozzám közel álló emberek szívében,
Akik több ezer kilométerre vannak…
Sok évvel ezelőtt azt nevelték belé,
Hogy a magjából fogant gyermekek
Az ő gyermekei.
Most már látom,
Milyen sok, egymásnak idegen ember
Él egy fedél alatt,
Nevezi magát egy családnak,
Miközben csak egy hamis emberi elv köti össze őket.
Ezek az emberek külsőleg hasonlítanak egymásra,
De idegenek a legfőbb dologban –
A szabadság megértésében.
Mindazonáltal egy ilyen „élettel”
A biztos halálra ítélik magukat egy ketrecben,
Amit a saját kezükkel,
Pontosabban az illúziójukkal hoztak létre.
Azt is tudom,
Hogy nagyon sokak apja lehetek,
Akik nem az én magamból fogantak,
Csupán egyetlen mosolynak köszönhetően,
Ami időben megjelent az arcomon
És időben tükröződésre talált
Azon alkalmi járókelők arcán,
Akikkel utamon találkozom.
És most is még sokan azt gondolják,
Hogy egy férfi és egy nő
Birtokolhatják egymást
A gyűrűk váltása
És egy szép könyvbe tett bejegyzés által.
De én már akkor,
Sok évvel ezelőtt
Tudtam, hogy nem ebben rejlik a siker kulcsa.
És bevallom,
Még most sem tudom,
Hol van az a határ,
Ami egy férfi és egy nő kapcsolatát
Hirtelen feleslegessé teszi,
Nagyon gyakran sok évnyi
Kölcsönös szerelem
És teljesen egészséges kapcsolat után…
Valamikor tanítókat válogattak neki,
Most már én magam választok
Tanítót magamnak
És nem sietek,
Nem félek elmulasztani a számomra felesleges „tudást”.
Akkor minden felől azt suttogták neki,
Hogy a gonoszság mindenben ott rejlik.
Most viszont észreveszem a jót
Még a leggonoszabb emberben is,
Megértve, hogy ha nem lenne benne legalább egy kevés jó,
Már rég meghalt volna.
És akkor is mindenki azt hatogatta,
És most is mindenki azt hajtogatja,
Hogy a legszebb nőkkel
A szépségversenyeken lehet találkozni.
És hosszú ideig ő hitt ebben,
Minden évben a következő verseny idején
Azt gondolva, hogy végre megtalálta az igazit.
És hol vannak most?
Sajnos,
Nem látom őket magam körül…
Akkor azt hitte,
Hogy a tárgyak az embert szolgálják
A kényelme megteremtésében.
Most már tudom,
Hogy bármely tárgytól való leggyorsabb megválás
Az egészségem legbiztosabb záloga,
A jó közérzetem és az életem meghosszabbításának záloga.
Ezért megtanultam olyan tárgyakat vásárolni,
Amelyekre csak az aktuális napon van szükségem…
Azokban a távoli időkben
A nő feletti győzelemnek
A szexuális kontaktus számított.
Most pedig hatalmas örömet szerez nekem
Az engem izgató nő csodálata
Távolról.
Ez pozitív töltéssel tölt fel,
Amit aztán megoszthatok
Azzal, akinek szüksége van rá…
Korábban ő,
Vagyis én-a diák,
Vizsgázva,
Bizonyítanom kellett az egész tisztelt tanári karnak,
Hogy más bolygókon nincs élet,
Csak itt,
a Földön.
Most pedig tudom,
Hogy egy órát sem élnék túl,
Ha nem engedném meg magamnak, hogy ott pihenjek,
Fürödve a csodálatos zenében
A Földet körülvevő bolygókon,
Hiszen éppen itt, a Földön
A túlélésre csak a halál képes.
És az, aki nem tanult meg
Folyamatosan vándorolni a Világegyetemben,
Biztos halálra van ítélve,
Ráadásul egy vasketrecben,
Amelynek neve Föld Bolygó.
Akkor ő, vagyis én-az ifjú,
Válogatás nélkül vettelek titeket, nőket,
Mindent, aminek női járása volt És szoknyát viselt.
Ma ti választotok engem.
És – azok közületek,
Akik érzik a különleges, legfinomabb vibrációkat
És a teljes ellazultságomat,
A nem evilági férfierőt,
Ami lehetővé teszi számomra, hogy önzetlenül szeressek,
Megfeledkezve önmagamról,
Csak rátok gondolva,
Egész éjszaka, szüntelenül,
Minden este,
Egész évben…
Akkor ő gyönyörködött
Mindenben, ami körülvette:
Az emberekben, a növényvilágban,
A városokban, a luxusban,
Nem véve észre, hogyan telik meg a teste
Méregtől, bűzlik és kiürül.
Most már csak önmagamban találok vigaszt.
Itt béke, csend, egyensúly uralkodik,
Amit senki és semmi sem képes megzavarni,
A legnagyobb városokat pedig elkerülöm,
Mint korábban a tökéletesen kopár sivatagot.
És már nem felejtem el
Reggel kitenni az ablakpárkányra a párnámat,
Ahogy azt anyám tette,
Felrázva benne a pelyhet
Gondoskodó és ügyes kezeivel,
Szélnek eresztve mind a négy égtáj felé
A bennragadt, és ezért már halott,
Felesleges álomtöredékeimet…
Korábban azt hittem,
Hogy elég megtanulni úszni
Ahhoz, hogy átússzuk a folyót.
Most már tudom,
Hála az egyik Tanítónak,
Hogy az igazi boldogság
A vízen járás képességében rejlik,
Nem pedig a hullámokkal való harcban,
Amelyek könnyen sodornak minket kényük-kedvük szerint.
Megtanulva a vízen járást,
Nemcsak tengereket és óceánokat lehet átszelni,
Hanem
Időben teljesíteni az Életprogramot,
Hiszen mindannyian tudjuk,
Hogy le lehet győzni a hullámokat,
De a hullámokkal való harc
Túl sok erőt vesz el az embertől.
Nekem erre már nem maradt időm…
Őt,
Vagyis engem-az iskolást,
A legbonyolultabb képletekre tanították.
Ma a sajátjaimat vezetem le,
A legegyszerűbbeket:
Fehér vonal a fekete háttéren
Vagy sárga csík a sötétkék háttéren.
Korábban azt hajtogatták nekem,
Hogy az éter színtelen,
Most pedig éppen az éter
Bocsátja a rendelkezésemre
Az egész világot:
Színeket, formákat, hangokat,
Átváltoztatva az életemet
Egy folyamatos, huszonnégy órás álommá,
A szüntelen szín-hang kombinációk álmává...
Ezért vagyok már láthatatlan,
A testem,
Amely számtalan apró szivárványra bomlott,
A világ legtökéletesebb zenei hangszerévé vált,
És nem diszonál,
Nem jelent többé akadályt...
Sem nektek,
Sem az életnek,
Sem a halálnak,
Sem pedig...
Önmagamnak...
Ilyen vagyok én,
Bizonyára elviselhetetlen és ellenszenves, –
És igazad lesz, ha így gondolod, –
Amiért egy kis zavart hoztam a fejedbe.
Ki tudja...
Talán holnap te leszel én,
Hiszen valaha maga az Isten vált énné.
Ki tudja, ki tudja...
Jobb, ha készen állsz...
A szerző nem képes befejezni ezt az elbeszélést
És ezért kénytelen fenntartani magának a jogot
A szöveg jövőbeni bővítésére.
Egészen a végtelenségig...
Előre is elnézést kér
A tisztelt olvasóktól
Az ebből fakadó esetleges kényelmetlenségért,
Teljes mértékben tudatában annak,
Hogy nincs semmi alapja igényt formálni
Arra, hogy írónak nevezze magát,
Az írását pedig irodalmi műnek.
Azonban feltételezhető,
Hogy ez a kényelmetlenség egyesek számára
A jövőben haszonra válik –
A különben talán
Furcsa anyag
Jobb elsajátítására.
A szerző sokat alszik.
Innen erednek legvalószínűbben
A problémák is.
Bátran kijelenthető:
Ő nagyon sokat alszik.
Szinte állandóan.
Ha nem – mindvégig.
Néha felébred.
És olyankor nem tudja, hová tegye magát.
Kinyitva a szemét és látva,
Hogy a világ jottányit sem változott
Legutóbbi álma óta,
Papírt, tollat ragad és ír.
Nagy sietséggel ír,
Félve, hogy az ágy magához szólítja,
Mielőtt sikerülne lejegyeznie emlékeit.
Így történik –
A gondolatok fokozatosan eljelentéktelenednek,
Valahová kisülnek.
És teljesen eltűnnek.
Akkor leteszi a tollat, a papírt.
És lefekszik aludni.
Érdekes, hogy amíg alszik,
Él. Ugyanúgy, mint mások,
Amikor nem alszanak.
Nem érti,
Miért nem alszanak körülötte ugyanúgy, mint ő…
Miért járkál mindenki,
Nyüzsög,
Zajoskodik
És nem hagyja őt aludni.
Egyesek közülük egyszerűen zajonganak,
De őt nem bántják.
Mások nemcsak zajonganak,
Hanem minden erejükkel igyekeznek
Őt felébreszteni.
Úgy tűnik nekik, hogy ő ugyanolyan, mint ők,
És nem kellene aludnia, amikor ők ébren vannak.
De ő alszik tovább,
A másik oldalára fordulva,
Hogy ne lássák az arcát.
Már korábban megértette,
Hogy amikor az emberek nem látják az arcát,
Könnyebb nekik.
Kevésbé kötekednek.
Ha viszont látják,
Nem tudnak megnyugodni.
Minduntalan úgy tűnik nekik,
Hogy gúnyolódik belőlük,
Hogy neki könnyebb az élete, mint nekik,
És hogy ezt nem érdemelte meg –
Az alvást.
Vagy nem értik,
Hogyan nem halt még meg,
Hiszen olyan sokat alszik
És olyan rövid időre ébred fel,
Hogy még enni sincs ideje.
Mások, ahogy ismételgetni szeretik,
Sajnálják őt.
Sajnálják, hogy egyáltalán nem él,
Megfosztja magát az élet örömeitől,
Amelyekből állításuk szerint
Hihetetlenül sok van.
A harmadik csoportnak nem hagy nyugtot,
Hogy nem jár munkába,
Nem hordja a gyerekeket óvodába,
Egyszóval,
Nem teljesíti a kötelességeit.
„Miféle kötelességek? Egyáltalán mi az a 'kötelesség'?”
„Mi lehet ez?” –
Kérdezte magától csodálkozva, –
„Hiszen engem erre senki sem tanított.
Olyan időszakban születtem,
Amikor ezek a butaságok még nem léteztek.
'Kötelesség', hm, furcsa, a fészkes fene egye meg, szó
És valami nem jó szaga van.”
Persze,
Mindannyian mintha összeesküdtek volna,
Hogy megfosszanak az egyetlen foglalatosságomtól –
Az alvástól.
„Megőrültetek, emberek? Hagyjatok már aludni!”
És e szavakkal
Fejét újra a párnára hajtotta
És azonnal elaludt…
Az „Én” című művet lehetetlen egyetlen műfaj keretei közé szorítani. Tudatosan több tradíció metszéspontjában létezik:
Ez a felhasadás belső párbeszédet hoz létre, amely átível az időn. Paul Ricœur narratív identitáskoncepcióját alkalmazva azt mondhatjuk, hogy a szöveg egy többszörös, időben kibomló és nyitott értelmezésű „én”-t konstruál. Összefonódnak benne a múltbeli „én”, a jelenlegi „én” és még egy ironikus instancia hangjai is, amely saját gondolatmenetét kommentálja. Ez a sokszólamúság nem konfliktus, hanem a narráción keresztüli önmegismerés dinamikus folyamata.
A poétika elemzése során nem mehetünk el a szerzői álnév megválasztása mellett sem, amely a Fridman Dániel név szellemi letisztultságát hordozza. Ez a névválasztás megtöri a túlzott pátoszt, felfedi az irodalmi játék feltételességét, és összetettebb, nem lineáris interakcióra hívja az olvasót az „Én” elbeszélésével.
Következtetés: Az „Én” az egzisztenciális-költői próza fényes példája, amely bemutatja, hogyan szolgálhat az irodalmi forma a mély filozófiai és pszichológiai kutatás eszközeként.
Az előadás célja: Feltárni az „Én” című mű filozófiai alapjait, elemezve annak egzisztenciális, ontológiai és metafizikai összetevőit.
Ma az „Én” című művet nem egyszerűen irodalmi kísérletként, hanem teljes értékű filozófiai aktusként vizsgáljuk. Ez a mű nem az életről szóló elbeszélés, hanem egy kiáltvány, amely az egyéni tudat primátusát hirdeti a kollektív valóság felett.
A szöveg magva egy radikális egzisztenciális lázadás. A szerző következetesen dekonstruálja a társadalmi élet fundamentális alapjait, amelyeket illuzórikus ketreceknek tekint.
A szerző saját valóságelméletet kínál, amely a világot két szintre osztja.
Az elbeszélő útjának végső célja a teljes transzcendencia, a saját „én” határain való kilépés.
Következtetés: A filozófiai utazás az „Én”-ben az egyén Sartre és Nietzsche szellemben fogant lázadásával kezdődik, átmegy a valóság Platón szellemben történő ontológiai felülvizsgálatán, és a világgal való misztikus egybeolvadásban végződik, ami Gilles Deleuze „válás” és „szervetlen test” koncepcióira emlékeztet.
Az előadás célja: Elemezni az „Én” szövegét Carl Jung analitikus pszichológiája, az egzisztenciális pszichoterápia és a humanisztikus pszichológia tükrében.
Ma az „Én” című mű pszichológiai mélységeibe merülünk el. Ez a szöveg a belső élet egyedülálló dokumentumaként, a mély pszichológiai transzformáció jegyzőkönyveként is felfogható. A XX. század pszichológiai elméleteit lencsékként fogjuk használni, hogy jobban megértsük az elbeszélő összetett útját.
Carl Gustav Jung analitikus pszichológiája a legtermékenyebb az „Én” elemzéséhez. A szöveg centrális felhasadása az „Ő”-re és az „Én”-re szinte tökéletes illusztrációja a jungiánus pszichéstruktúrának.
A mű egész narratívája olvasható az individuáció folyamatának metaforájaként – ez a jungiánus pszichológia központi fogalma, amely a teljessé vált személyiséggé válás útját jelenti.
A társadalom kritikája a szövegben mélyen rezonál az egzisztenciális pszichológia eszméivel.
Következtetés: A hős pszichológiai utazása az „Én”-ben összefoglalható Abraham Maslow humanisztikus pszichológiájának önaktualizáció fogalmával. Az elbeszélő tudatosan lemond az alacsonyabb szintű szükségletekről (biztonság, valahová tartozás, elismerés) egyedi potenciáljának teljes megvalósítása érdekében.
Az „Én” alkotójának művészi keresései szervesen kapcsolódnak az európai avantgárd azon vonulatához, amely igyekezett megszabadítani a színt, a formát és a hangot a tárgyiság diktátumától. Ez a radikális gesztus Kazimir Malevics szuprematizmusával kezdődött, majd a Bauhaus iskolában – különösen Moholy-Nagy László kísérleteiben – nyert új formát a fény-hang szintézis terén. Ebből a tradícióból kiindulva Fridman Dániel olyan immerzív teret hozott létre, ahol a művészi hang és fény önálló, téralkotó erőkké válnak, megelőzve korunk digitális trendjeit.
A mű azon kulcsfontosságú részletei, amelyek az „éterről” szólnak, amely „színek, formák és hangok kombinációit” bocsátja a szerző rendelkezésére, az alkotói módszer pontos leírásai. Ez a vízió a szimbolista tradíciókig (Arthur Rimbaud szín-hallása) nyúlik vissza, de itt abszolút egzisztenciális magasságokba emelkedik. A főhős végső átváltozása, akinek a teste „szivárványokra bomlik” és „a világ legtökéletesebb zenei hangszerévé” válik, az ideális szinesztézikus művész manifesztációja.
Az „Én” sűrű, meditatív időfelfogása a „lassú film” (Béla Tarr, Terrence Malick) szenzoros poétikájával rokon, ahol a fókusz a cselekményről a tiszta jelenlétre helyeződik át.
Megjegyzés a Lux Aeterna Fényinterferencia Színházról: Az általa alapított színházban nincs éles határ a néző és a színpad, a szubjektum és a környezet között. A térben többcsatornás hang és fényinterferenciák alkotnak kozmikus rendszert, ahol a fizikai test elveszíti súlyát és határait, pontosan úgy, ahogy a szöveg írja: „a testem... nem jelent többé akadályt... sem az élet, sem a halál... sem önmagam számára”. A néző belép egy másik dimenzióba, ahol az „Én” már nem fizikailag határozódik meg, hanem vibrál.
Következtetés: Az „Én” nem csupán szöveg, hanem egy olyan totális művészeti projekt elméleti megalapozása, amelynek végső célja a befogadó észlelésének transzformációja és terápiás helyreállítása.
A modern nyugati társadalom a teljesítmény és a folyamatos produktivitás kultuszára épül. Ezzel a háttérrel szemben az „Én” főhősének viselkedése abszolút eretnekségnek tűnik: megfordítja az alapvető értékeket, számára a valódi élet az álomban történik („amíg alszik, él”), míg az ébren lévők világa a felesleges zaj és nyüzsgés tere. Az alvás itt politikai és kulturális aktussá, radikális passzív ellenállássá válik az ellen, amit Byung-Chul Han „a kiégés társadalmának” nevez.
A narrátor elfordulása a formális társadalmi szerepektől, a munkától és a külső elvárásoktól közvetlen párhuzamot mutat Ivan Illich kulturális kritikájával (Deschooling Society). Illich radikálisan bírálta azokat az intézményeket, amelyek kisajátították a tudás, a munka és az érték meghatározásának jogát. Az „Én” szövege ezen intézményi kényszerek elvetését testesíti meg: a főhős kérdése („Miféle kötelességek? Egyáltalán mi az a kötelesség?”) nem menekülés, hanem tudatos lekapcsolódás a rendszerről, a siker társadalmi dresszkódjának teljes megtagadása.
Az elbeszélő módszeresen dekonstruálja a modern kultúra szent teheneit:
Következtetés: A szubjektum elidegenedése és a valóság határának elmosódása az „Én”-ben mélyen rokon David Lynch (Mulholland Drive) vagy Charlie Kaufman (Synecdoche, New York) reflexív kulturális vízióival.
A narrátor konfliktusa a társadalmi elvárásokkal, a „kötelességekkel” és a materiális világ illúzióival szinte tökéletes analógiája Hamvas Béla tradicionális filozófiájának. Hamvas a Scientia Sacra lapjain hirdeti, hogy a modern világ válsága a „létrontásból” fakad, abból, hogy az ember elfordult a láthatatlan, szakrális valóságtól a látható, mulandó felszín javára. Az „Én” szerzője pontosan ezt a hamvasi gesztust ismétli, amikor kijelenti: „a szemünkkel látható... nem más, mint a halál, mert éppen ez az, ami pusztulásnak van kitéve”, miközben a fa láthatatlan kisugárzása gyógyítja őt. A belső béke és az elvonulás a hamvasi „művelés” (a létrend helyreállítása önmagunkban) folyamata.
Amikor a társadalom kötelességek teljesítését követeli a hőstől, a válasz egy radikális nemzedéki tagadás. Ez a gesztus mélyen párhuzamos a magyar dadaizmus és avantgárd (a Ma folyóirat köre, a korai Kassák Lajos és Bortnyik Sándor) antiburzsoá nihilizmusával. A dadaista protestáció a társadalmi hasznosság ellen az „Én” szövegében abszurdisztikus formát ölt: az alvás mint szuverén mikrouniverzum és a merev konvenciók teljes elvetése. Ugyanakkor a geometriai tisztaság keresése („fehér vonal a fekete háttéren”) közvetlen rokon Kassák „képarchitektúra” elméletével, ahol a képzőművészet megszabadul a tárgyi ábrázolás kényszerétől, és tiszta szellemi energiává válik.
A mű fináléja, ahol az éter színek, formák és hangok folyamatos kombinációit nyújtja, a legjelentősebb magyar vizuális teoretikusok világával épít ki párbeszédet.
Következtetés: Az „Én” a magyar olvasó számára ismerős szellemi koordináták mentén mozog. Hamvas metafizikája, Kassák struktúrái, Moholy-Nagy fény-elmélete és Vasarely optikai ritmusa mind fellelhetők a mű belső szövetségében, a közép-európai posztmodern reflexió mintapéldájaként.
Ez az elemzés szigorúan a textuális (immanens) megközelítésre korlátozódik. Minden következtetés kizárólag magából az „Én” című műből – annak nyelvi szövetéből, szerkezetéből és képalkotási rendszeréből – származik, tudatosan kizárva a biográfiai és történelmi kontextusokat.
Kutatási kérdés: Hogyan konstruálja és kutatja az „Én” című mű az „önvaló” fogalmát, specifikus műfaji és stilisztikai elemeket használva?
Az „Én” című mű a műfaji szinkretizmus példája, amely több forma jegyeit ötvözi.
A mű központi tengelye az egyéni tudat természetének vizsgálata. Az „Én” a szövegben nem statikus lényeg, hanem a válás dinamikus, áramló folyamata.
Következtetés: Az „Én” egy összetett művészeti rendszer, ahol a műfaji hibriditás, a filozófiai telítettség és a stilisztikai jellegzetességek egyetlen célt szolgálnak – az „önvaló” mint dinamikus, ellentmondásos és nyitott folyamat kutatását.
Az „Én” című mű interpretációjának egy külön síkját nyitja meg a posztstrukturalizmus – nevezetesen Roland Barthes és Jacques Derrida eszméi, amelyek elmossák a határt a szerző, a szöveg és az olvasó között.
Barthes szerint a „szerző halála” a szöveg felszabadításának aktusa az alkotó tekintélyelvű alakja alól. Az „Én”-ben ez az elképzelés szó szerint megvalósul: maga a szerző nyíltan megtagadja irodalmi szubjektivitását, teret engedve az interpretációk szabad játékának.
A derridai dekonstrukció felismerhető a jelentés eltolódásának dinamikájában: az „Én” hol rögzítésként, hol áramlásként, hol narrátorként, hol a megfigyelés tárgyaként jelenik meg. Így az „Én” szövege mint différance működik – a végleges értelem elhalasztásaként, vibrációként az „Ő” és az „Én”, az írás és az álom, a jelentés és annak eltűnése között.
Egy olyan művet összegezni, mint az „Én”, egyet jelentene annak nyitott, provokatív természetének elárulásával. Ezért a köteten végzett munka lezárásaként szeretnénk vázolni a jövőbeni kutatások néhány lehetséges irányát:
RECENZIÓ FRIDMAN DÁNIEL „AZ »ÉN« FENOMÉNJA: INTERDISZCIPLINÁRIS ELEMZÉS” CÍMŰ KÖNYVÉRŐL
Az első dolog, amellyel az olvasó találkozik, és amely végső soron azonnal kiemeli ezt a könyvet a számtalan más könyv közül, különlegessé téve azt — nem egyszerűen az, hogy elektronikus formátumú, és nem is az, hogy a szerző személyes weboldalán található, hanem éppen az, hogy szorosan beleszövődik a szerző valamennyi munkájának (tudományos, művészi és módszertani) rendszerébe, szerves helyet foglalva el közöttük (ami, tulajdonképpen, tükröződik is a weboldal címoldalán, térkép formájában). Sőt, a könyvvel való ismerkedés során folyamatosan felbukkannak utalások (tematikai közelség alapján) annak más részeire vagy a szerző más munkáira. Ennek megfelelően meglehetősen egyszerűvé és kényelmessé válik nyomon követni a szerző alkotói dinamikáját élete különböző időszakaiban.
A könyv jellegét és tartalmát tekintve nem tisztán filozófiai vagy tisztán művészi jellegű, hanem tudományos, sőt módszertani vonásokat is hordoz.
Szerkezetileg a könyv a következőkből áll: a szerző megszólítása az olvasóhoz; bevezetés; a szerzői „Én” szöveg (irodalmi-filozófiai rész); az előadás-sorozat (filozófiai-tudományos-módszertani rész); következtetések és utószó; bibliográfia.
A szerző megszólításából már nyomon követhető néhány, a könyvben jelen lévő fontos motívum: egyrészt a rövid megszólítás több pontján is hangsúlyozódik, hogy ez nem „használati utasítás”, hanem kísérlet arra, hogy az „Én” fenoménjének látásmódján keresztül (amelyet a szerző saját életéből merített és értett meg) feltárja annak mélységeit vagy egyes oldalait az olvasó számára; másrészt a könyv arra tesz kísérletet, hogy inspirálja az olvasót saját „Énje” megépítésére azáltal, hogy megszabadítja őt attól a szükségletől, hogy megfeleljen a társadalom (rendszerint ránk kényszerített) elvárásainak és sztereotípiáinak — „megkérdőjelezni önmagát”; azaz összességében arról a szükségletről van szó, hogy megálljunk saját utunkon, és folyamatosan önelemzést végezzünk ezen az úton (ha a társadalom rohan és száguld, nekem meg kell állnom, és reflektálnom kell saját tapasztalatomra).
Tehát már a szerző megszólításából világossá válik, hogy a könyv természetesen mindenkinek szól, aki kíváncsi vagy érdeklődik, ám csekély terjedelme ellenére ez nem olyan szöveg, amelyen egyszerűen át lehetne futni. A könyv tehát mindenkié — de kifejezetten azoké, akik készek saját idejüket és erőfeszítésüket erre szentelni, és készek dolgozni saját tudatukkal, hogy valóban hasznot merítsenek a könyvből, és az ne csupán kellemes időtöltéssé váljon.
A rövid bevezetésből megismerjük a könyvben megjelenő értelmek visszhangját a szerző által felsorolt filozófusok sorával, valamint azt is, hogy végül is nehéz meghatározni a könyv hovatartozását egy adott műfajhoz vagy stílushoz — ezért az olvasó a szövegben azokat a felismeréseket találja meg, amelyekre készen áll.
A „szerzői »Én« szöveg” lényegében a könyv első tartalmi része. Ez a szöveg az „Én” fenoménjének leírását és feltárását képviseli, amelyet a szerző életéből, számos önreflexió eredményeként merített. A szöveg egyszerre egyszerű és összetett. Egyszerűsége abban áll, hogy rímtelen versformában íródott. Összetettsége, érthető módon, abban rejlik, hogy — mint minden filozófiai szöveg — megállásokat, elmélkedést, elidőzést és általában véve az olvasó lelkének belső dinamikáját igényli.
Az „Én” szöveg a „Ő” és az „Én” szembeállítására épül, amelynél az előbbi szintén Én, csak a múltban, amikor még nem érte el a valódi Ént. A szerző léte különböző szakaszain nyomon követi, hogyan nyilvánult meg a Ő és az Én hiposztázisa. A „Ő” fiatal, féktelen, szenvedélyes, tele az Én sikeressége és önmegvalósítása iránti törekvésekkel, ugyanakkor mindenekelőtt a neveléstől, a társadalmi intézményektől és a társadalmi elvárásoktól függ. Az „Én” ezzel szemben érett, önellátó, spirituális és bölcsen kiforrott személyiség — amely azonban minden valószínűség szerint nem létezhetne a „Ő” nélkül. Az Énhez vezető út a Ő megjárásán át vezet; a bölcsességhez vezető út a felesleges elvetésén és saját út kitaposásán át vezet; az érettséghez és a lét autonómiájához vezető út a éretlen, túlzottan dinamikus és társadalmilag elkötelezett lét hídján át vezet. Az „Én” egyszerre szabadulás a „Ő”-től, a „Ő” legyőzése, de egyben csendes — bár helyenként őszintétlen — hála is a „Ő” iránt, amelynek megjárása révén vált lehetségessé maga az Én kialakulása. Talán minden embernek szüksége van, és hasznos is, hogy megjárja a „Ő” útját, hogy elérje az „Én” csúcsát, ám valószínűleg korántsem mindenki járja végig ezt az utat, nem mindenkinek sikerül, nem mindenki érik meg rá. A könyv szerzőjének sikerült.
Íme a „Ő” jellemzői, amelyeket a szerző kiemel: siet, vitatkozik másokkal, mások életét figyeli, mohóságot mutat a dolgok iránt és saját teste erejével törődik, óvatos a gonosszal szemben, amelynek gyanúját mindenhol látja, élvez mindent, ami körülveszi.
Íme pedig néhány jellemzője az „Én”-nek a szövegből: megfigyeli önmagát, nem siet és senkivel sem versenyez, saját akaratereje iránt érdeklődik, a láthatatlant igyekszik meglátni, egyesül más emberekkel, miközben idegen számukra, mindenütt a jót igyekszik észrevenni, nem törődik a dolgok felhalmozásával, hanem könnyedén megválik tőlük, elmélyed önmagában (amelyben békét és nyugalmat keres).
A „Ő” és az „Én” szembeállításában tehát nyomon követhető az önmagától elidegenedett, a társadalmi dinamika és a társadalmi elvárások által elnyelt Én, valamint az önmagába merült, önmagával dolgozó Én szembeállítása, amely ezáltal egyre inkább eltávolodik a külső, anyagi, mohósággal és növekvő szenvedélyekkel teli világtól. Valójában két véglet, két polaritás van itt jelen — a kollektivizmustól és a társadalmi aktivizmustól a radikális egocentrizmusig. Ám mint ismeretes, az igazság valahol középen van — nem a szembeállításban és a kölcsönös tagadásban, hanem az egyensúlyban és a harmóniában. Vagyis, mivel társas lény vagyok, valamilyen módon részt kell vennem és be kell kapcsolódnom a társadalmi interakció különböző formáiba. Másrészt, mivel egyén vagyok, figyelembe kell vennem saját érdekeimet, észre kell vennem saját tapasztalatomat, alakítanom kell saját fejlődésemet. A külső és a belső harmóniája.
Az álom metaforája (a szerző, aki folyamatosan alszik, és azt kívánja, hogy ne zavarják alvásában), amely az „Én” szöveg végén jelenik meg, az egocentrikus Én ezen szigorú, radikális képét tanúsítja — egyrészt rendkívül autonóm, másrészt mindentől, ami társadalmi, elidegenedett. És felmerülhet a kérdés: mi okozta, mi befolyásolta az Én ilyetén kialakult képét? Az élettől, az emberektől, a társadalmitól való elfáradás? Undor? Életfordulat vagy törés? A kérdés válasz nélkül marad...
Az „Én” szöveget hat előadás követi, amelyek különböző kontextusokban világítják meg a megfelelő fenomént. Minden előadás a végén vitakérdéseket és ajánlott irodalmat közöl. Ez utóbbi, amint kiderül, arra hivatott, hogy szélesebben és mélyebben tárja fel az egyes előadásokban érintett problematikát. Az előadások témái felölelik az „Én” poétikáját, a szabadság filozófiáját, az önvaló pszichológiáját, a művészetet mint tapasztalatot, az „Én” kulturális kódját, valamint az „Én” fenoménjének magyar kontextusát. Talán érdemes lett volna az előadások témái közé felvenni az „Én” metafizikai-transzcendens (tulajdonképpen isteni), valamint társadalmi-politikai kontextusát is.
Érdekes, hogy egyik előadás sem az „előadás” jelenségének szokásos vagy megszokott megközelítését képviseli, mint az előadó által feltett kérdésre adott teljes, lezárt válaszét, vagy a téma tartalmi kibontását. A könyv minden egyes előadása csupán pontokból, jelölésekből, megjegyzésekből áll, amelyek arra hívják az olvasót, hogy saját kutatást folytasson, és idővel eljusson saját következtetéseihez. Az előadások értéke a könyvben tehát mindenekelőtt módszertani, nem pedig szigorúan szövegi vagy tartalmi jellegű. Valószínűleg ez teszi magát az előadások bemutatásának megközelítését posztmodern vagy metamodern jellegűvé. Minden egyes előadás egyben a könyv első részének — az „Én” költői-prózai szövegének — tömör filozófiai-tudományos-művészi magyarázata is. Az első és a második rész ilyen összekapcsolása azt tanúsítja, hogy a szerző csatlakozik a gondolkodás közös és örökké tartó ügyéhez, amelynek nincsenek határai.
Minden előadás végén három vitakérdés szerepel. Ez a szerény szám nem tanúsít semmiféle korlátozottságot sem a kérdések, sem a könyv szerzője részéről, csupán azt a törekvést, hogy az olvasó figyelmét a legfontosabbra összpontosítsa. Hasonlóan, mellesleg, magukhoz az előadások szövegeihez (amelyek szintén meglehetősen szerény terjedelműek). Ugyanakkor a könyvben szereplő szószedet és bibliográfia bővíthető lett volna.
Az „Én” fenoménjének interdiszciplináris elemzése, amint az a könyvben nyomon követhető, a következőkben áll: egyrészt az Én kibontásának és keresésének lehetőségeiben a filozófia, a művészettörténet, a pszichológia és más megismerési területek szempontjából; másrészt, az előadások tömörségének hátterén, az Én kialakulási módszertanának és architektonikájának felépítésére vonatkozó lehetőségekben.
A könyv egyik sajátossága a szerzőnek a célközönségről alkotott elképzelésében rejlik — azokban, akik számára hasznos lehet. Ez bárki, aki kész erőfeszítést tenni azért, hogy a szövegen keresztül értelmeket vonjon le magának. Ez azonban nem a szerző végső törekvése — azt szeretné, hogy az olvasó, miután megismerkedett a könyvvel, megpróbálja lefolytatni saját „Én”-kutatását — akár a felállított módszertani jelölőkre támaszkodva, akár azokat megkerülve, valami sajátot hozzátéve, valami sajátot alkotva. A könyv hasznos mind a filozofálás útját kezdők, mind a szakemberek számára, mivel az előadások ehhez alapvető módszertani eszköztárat biztosítanak. Vagyis egy szakember (például egy oktató) képes az előadásokból meríteni az értelmeket és a problematikát, azokat felhasználva egy adott közönség vagy közösség számára végzett kutatás és bemutatás alapjaként.
A recenziót egy, a könyvből (a szerzői utószóból) vett idézettel zárom, amely valószínűleg a szerzőnek az olvasóval szembeni legfőbb elvárását fejezi ki: „Ahol a szöveg véget ér, ott kezdődik a kutatás.” Az „Én” ott kezdődik, ahol elkezdődik annak kutatása.
2026.08.26. — Hodanics J. M., PhD, egyetemi docens
Miután végigjártad ezt a belső odüsszeiát, megváltozva – vagy talán aggodalommal telve – léphetsz ki belőle. A szerző számára a függetlenség nem esztétikai, hanem egzisztenciális kérdés. Az elbeszélés nem törekszik univerzális igazságokra, hanem a szubjektivitás feszültségét élvezi. Ez egy olyan élet feljegyzése, amely kihívást intéz a kész sablonok ellen. Megtagadva a kötelességet és elfogadva a személyes látásmódot, a szerző egyszerre kínál vigaszt és kihívást: mennyi tartozik a mi „én”-ünkből valójában hozzánk?
Ahol a szöveg véget ér, ott kezdődik a kutatás.