A találkozások különbözők.
Kellemesek és kellemetlenek.
Döntők és jelentéktelenek.
Folytatással és anélkül...
A találkozások
felkavarnak és közömbösen hagynak.
Megújítanak és öregítenek.
Reménnyel töltenek el, vagy nem.
A hétköznapok fölé emelnek, vagy lesújtanak...
De van egyetlenegy,
és egyben a legfontosabb találkozás,
amely után az összes többi, a korábbiak,
egy pillanat alatt elveszítik időszerűségüket.
Ez a találkozás önmagunkkal.
Éppen ettől a találkozástól függ minden,
minden, ami veled lesz. És ahogyan veled lesz.
Legalábbis ebben a te életedben...
Szüntelen találkozások életében
– Szeretem a napfelkeltét. Egy kicsit korábban ébredek, mint a Nap. A Nappal szívesen játsszuk ezt a játékot. Arra emlékeztet, ahogyan mi, férfiak, egy nagy pohár saját kezűleg készített, frissen facsart gyümölcs- és zöldséglevet viszünk az ágyba a kedvesünknek.
– Mit szeretsz a legjobban a világon? – A csendet...
– És a zenében? – A csendet...
– A szívednek legkedvesebb szín? – Az ősz...
– Kedvenc íz? – Egy kanál igazi vaníliafagylalt egy kis korty keserű ristrettóval, amelyek a nyelven elolvadva együtt teremtenek utánozhatatlan ízcsokrot. Mintha az augusztusi nap fáradt sugarai gyengéden egymásba fonódnának, és a vénasszonyok nyarának ökörnyálán szállnának az aranyló erdő fölött...
– Kedvenc játék? – Hógolyózás lányokkal.
– A legjobb állapotod? – Az éter, csakis az éter...
– Akkor hát még csak nem is bánnád, ha többé nem látnálak?
– Vágyott szexuális póz a „Kámaszútra” című értekezésből? – A 65A/-Én számú póz (csak az utóbbi évek bővített kiadásaiban jelenik meg, azokban az országokban, ahol legalább 800 m tengerszint feletti magasságban tavak vannak): éjszakai egyesülés egy hűvös magashegyi tóban, a holdnaptár tizenhetedik napján, időpont: 01-től 03:30-ig CET UTC+1).
– A legjobb ital? – Hideg forrásvíz.
– Kedvenc szimfónia? – A suttogások szimfóniája.
– A szívednek legkedvesebb földi anya? – Az az anya, akire mindenki másnál jobban emlékszem. Gyermekkoromban sokáig és nagyon gyengéden csiklandozott.
– A legmenőbb partitúra? – Az a partitúra, amelyben a különböző hosszúságú szünetek helyesen váltakoznak.
– Erős hatású gyógyszer? – A naplemente. Az őszi alkonypír színei. A gyógyszer akkor hat, ha legalább fél órán át le sem veszed róla a tekinteted. Kitűnően felszárítja a nyálkát, kihajtja az epét, gyógyítja a májat.
– A legtökéletesebb hangszer? – Az a hangszer, amelyet nem kell fizikailag megérinteni sem kézzel, sem ujjal, sem ajakkal, hogy hangot csaljunk ki belőle. A hang a levegőn keresztül születik meg (igen-igen, már csaknem 100 éve létezik).
– Az elméleted a világ keletkezéséről? – A világ hangból és színből jött létre. Megnyilvánulni pedig a rezgés segítette őket. Éppen ezért a zene az ember által ismert legerősebb kábítószer, és erről a kábítószerről semmi sem képes leszoktatni bennünket. A szín szintén kábítószer, hatása erős és mély. Igaz, ez a fajta kábítószer depresszáns is lehet. Ez akkor, ha valaki helytelenül keveri a színeket – az öltözködésben, a belső terekben és így tovább.
– Nappal vagy éjszaka? – Természetesen éjszaka. Számomra az éjszaka fekete négyzet (Kazimir Malevics „Fekete négyzet”-e nem festmény, ahogyan többnyire gondolják). A fekete négyzet először is a legtökéletesebb közlekedési eszköz, amely minden korlát nélkül képes minket a galaktikus tereken át szállítani (saját űrhajónk). Másodszor ez a mi saját (személyes) vásznunk, mellesleg mérhetetlen, amely képes előhívni a legfinomabb színárnyalatokat, skálákat, hangszíneket, zenei partitúrákat. Fontos felismerni, hogy a mi igazi, valódi életünk az, amelyet éjszaka élünk meg.
– Tökéletes női szexualitás? – Távoli plán: fiatal nő a horizonton, szélesvásznú film.
Középplán: hosszú hajú, vörös (a férfi szemlélő intuíciója szerint 100 százalékos szinten).
Közeli plánok sorozata: hófehér, bársonyos, rugalmas bőr, kecses járás, nagy szemek, egyenes, mégis kissé szemérmes tekintet. Részletek sorozata: szeplők szétszórva itt-ott – az egész testen. Makróplánok sorozata: öntözőkannát tartó ujjak, apró vízsugarak és virágok, kis ajkak – halk dúdolás. Vége! Leforgattuk!
A történetek különbözők.
Különböző embereknek – különböző történeteik.
Igaz,
a legérdekesebb mesék szerintem
a férfiaké... a nőkről, és fordítva...
Milyen csodás elmélkedni.
Jobb csak egy lehet – egy remek nőről.
Akár így is, távolról, sok év magasából.
Az évek őrölnek. Ez a dolguk. Az emlékezet őrködik.
Az érzések nem vesznek el – a mélybe szivárognak, lerázzák magukról az iszapot,
meghagyva a lótuszt...
A lótusz – bölcsesség.
A bölcsesség később látogat meg minket,
később a testi közelség pillanatánál.
De ha a bölcsesség megérkezett,
akkor mindaz, ami volt, – nem volt hiába!
Éppen az segített minket jobbá válni.
Éppen ezt lehet továbbadni. Másoknak.
Esélyünk, hogy gazdagítsuk az emberi nemet.
Az igazit
nem akarja elfelejteni az ember.
Semmiképp sem hagyni, hogy elpazarlódjon, épp ellenkezőleg, megőrizni,
valahol
önmagunk mélyén,
átvinni, az egész életen át,
odaadni,
visszaadni
és újra odaadni...
Jó, hogy most már van mit.
Viselkedési vonal.
Vonal, amely egész felnőtt életünkön át üldöz minket.
A legerősebb benyomás – leggyakrabban
egy vagy két impresszió,
amelyeket gyermekkorunkban szívtunk magunkba,
amelyek beleivódtak, belénk martak
és, gyökeret eresztve,
aztán évtizedekig kavarognak bennünk.
Nevezhetjük őket
megszakítatlan aktusnak is (filmnek, diavetítésnek)
dinamikus impresszionista lenyomatokból,
ahol mi vagyunk – a forgatókönyvírók, a rendezők, a főszereplő, a narrátor).
Valami reagensféle,
amely, ha egyszer a lombikba kerül,
végtelen kémiai reakciót indít el.
E könyv műfaja (klasszikus közelítésben): tisztázatlan, névtelen.
Műfaj (közepes nagyításban): erotikus hajlamú ritmikus vibroverspróza (a mélyüledék szintjén), az erotika szintje – az úgynevezett korai harmat (az én fogalmam. – A szerző), ezek a harmatcseppek természetes kialakulásuk első perceiben (azok, amelyek a leghatékonyabban hatnak a lelki egészségre és a kreatív energia áramlására, amikor mezítláb járunk a harmatban).
Műfaj (közelről): filozófiai imaginista fikció vagy művészi spontán-kontinuális szublimáció (leginkább ahhoz a hatáshoz hasonlítható, ahogyan egy évjáratos pezsgő palackjában a gáz nyomja a dugót).
Tudományos kutatásra való alkalmasság (objektív – „halszem”, speciális effektus – művészi elmosás): alkalmas.
Követelmények: interdiszciplináris kutatóközpont, szakértői csapat.
Tárgykörök: filozófia – Arthur Schopenhauer, Friedrich Nietzsche és Hazrat Inayat Khan nézeteinek keveréke; optikai fizika – a világ mint egy természetes vagy mesterséges koncentrált fénysugár interferenciája; a XX. század első három évtizedének művészetelmélete és -gyakorlata, ugyanazon időszak művészetpszichológiája;
pszichiátria, amely Sigmund Freudra és Carl Gustav Jungra támaszkodik; gyakorlati orvoslás, amely a Jean-Martin Charcot-féle váltózuhany alkalmazásának tapasztalatára épül.
A korlátozások kiterjedhetnek, vagy már ki is terjednek az oktatás, a politika, az orvoslás, a kultúra, a gyógyszeripar, a tudomány és egyes ágazatok területeire.
E könyv szerzője tapasztalatának felhasználására vonatkozó korlátozások kiterjedhetnek egyes országok állami közoktatási rendszerére. E korlátozás megszegése esetén a szerző nem vállal felelősséget a közoktatás állami szabályozásának esetleges megszűnéséért bármely országban, sem a hivatalnoki körökben valószínű munkanélküliségért.
A szerző nem engedi meg a gyakorló orvosoknak, hogy e könyv tartalmáról beszéljenek pácienseiknek. Ezzel a szerző őszintén kívánja, hogy a hegyek természete, különösen a hegycsúcsoké, minél tovább megmaradjon.
E könyv megjelenése után a szerző nem kíván hozzájárulást adni egyetlen ismert gyógyszergyártó cégnek sem egyes tételeinek széles körű teszteléséhez, teljes mértékben tudatában lévén annak, hogy ez a modern gyógyszeripar összeomlásához vezethet.
Kategorikusan tilos e szöveget részleteiben vagy egészében választási kampányokban felhasználni. E tilalom kivétel nélkül minden kontinensre és területre kiterjed, beleértve azokat az országokat is, amelyek elnyerték függetlenségüket, és elveszítették. A szerző már ezzel is intuitíve csökkenti a forradalmak számát: egy évszázad – egy forradalom.
A szerző nem vállal anyagi felelősséget az úgynevezett űrturizmussal foglalkozó cégek esetleges csődjéért (az „űrturizmus” fogalmának egyik értelmezése az utasok űrhajón történő utazását jelenti, ami élesen disszonál a szerzőnek a fentebb, a „Dedikáció” részben kifejtett álláspontjával).
Kezdet.
Elkezdődött...
A Nap és a Hold egyszerre világít.
Nincs „zebra” a nappalból az éjszakába és vissza.
Szemaforok, világítótornyok, iránytűk, navigáció, forgalomirányítók, kalauzok sincsenek.
A Paradicsom és a Pokol – egy és ugyanaz.
A vallások összekeveredtek.
Sem idő,
sem diszkrét tér.
...közeledett a telihold.
És rettentő sok varjú volt.
Az ég feketévé vált
és görcsökben vonaglott a szárnycsapásaiktól.
Csak a hold és csak a varjak.
Emlékszem, a madarak pokolian nehéz zajt csaptak.
Megérezték.
Ez ott lógott a levegőben.
Ez volt a mi
viszketésünk...
Mindent felfalt maga körül.
A varjakat is.
A kiáltások erősödtek, ahogyan a szomjúság is nőtt...
A lepedő vörös volt. Az ég – fekete.
Testünk szüntelen forgolódásában
az egész világ
vörössé és feketévé vált.
Vörösek voltak a nyögések,
fekete – a mindenütt látható mulandóság...
Nyögéseink belefulladtak a madárrikoltásba
és megritkultak a feneketlen közelségben.
Egyre több lett a varjú, rendezetlen kórusban érkeztek.
Közeledett a telihold.
Hirtelen elnémult a világ.
A hold vörös gömbbé változott.
A fekete síkká lett...
És lenyelte a vörös gömböt.
Ez a hevület...
Hívatlanul érkezik...
Amikor senki sem hívja...
Afféle sugár, sűrű és bágyasztó.
Az energiafoszlányok csábítanak is, és taszítanak is valahová.
Körülöttünk minden értelmet nyer.
A léptek bátrabbak lesznek, a járás határozottá válik.
A szétszórt töredékek
egyetlen összhangzó-engedelmessé állnak össze.
És beköszönt az öröm. Nem múló!
Mert az idő elveszíti élét, többé nem árnyékol.
Igen, az élet, amely eredeti, – ez
csomagtúra mindenféle idő nélkül!
P.S.
Mellesleg ettől válik érthetővé és igazán közelivé Shakespeare is a maga Rómeójával és Júliájával. Halált ajándékozott nekik a tetőponton, az extázis csúcsán, egyszerűbben szólva: megállította az óramutatókat. Nem hiába mondják, hogy „a boldog ember nem nézi az órát”.
P.P.S.
Akkor miért gyártanak az egész világon olyan hatalmas mennyiségű óraszerkezetet, amely már rég meghaladta az egész bolygó lakosságát?
Tágra nyílt szemmel szemlélem a világot,
amely magába szívta az emberiség minden tapasztalatát,
és már tudok mindent.
Az emberi nem történetének évmilliói,
szemem tükrei verik vissza...
Marad egy maréknyi, csepp a tengerben –
megismerni, ha csak egy kisujjnyit is,
önmagamat.
A világok különbözők, bár valójában a világ egy.
Neki is, ahogy nekik, különböző a térfogata, és előfordul,
hogy egy világ sok más világot foglal magában.
A világoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy szűkülnek és tágulnak.
Persze nem a környezet hőmérsékletétől.
Hanem attól, mennyire vagyunk ellazulva, ön és én,
a repülésünk magasságától és tekintetünk szélességétől.
A világok az őrlésük finomságában is különböznek.
Igen, vannak durvák, kevésbé durvák és finomak.
Mint a liszt.
Csak itt minden fordítva van.
Minél finomabb az őrlés, annál ártalmasabb a kenyér.
Minél finomabb viszont a világ, annál jobb, kedvesebb, jóindulatúbb.
A finom világ nem hagy látható nyomot,
hatalmas felhőként úszva el mellettünk,
madárröpte hangjaként
vagy a szellő gyengéd érintéseként,
amikor egy hegy csúcsán állunk.
Ez a világ fülig szerelmes a fénybe: a napéba és a holdéba.
A szférák zenéjébe.
A nagy csend hangjaiba.
A naplemente színeibe.
A madárröpte visszhangjának ecsetvonásába.
A szerelem forró leheletébe.
A hideg forrásvízbe.
És a fába mint az emberi lakóhely fő építőanyagába.
És egyáltalán,
valami különös egybeesés folytán
itt fényesebben süt a nap, egyszerűbb az étel, kevesebb a sürgés-forgás.
A legnagyobb különcök a gyerekek.
Fantasztikus homokvárakat építenek
és nem játszanak háborúsdit.
Minden ember mosolyog egymásra,
nem fél az éjszakától, a ködtől, a téltől, az esős időtől.
Magától a természettől tanulnak
és nem pazarolják az időt
értelmetlen tudományos disszertációk kiötlésére,
amelyek a poros archívumokat gyarapítják.
Mintha csak szemlélnék a világot,
miközben tevékenyen teremtik.
Az újat, a fiatalt építik,
könnyedén elengedve a régit, az elavultat,
anélkül, hogy megsértenék vagy lerombolnák magát az életet.
Az árral úszva bármelyik pillanatban, ha kell,
készek legyőzni a legviharosabb ellenáramlatot is.
Szellemük és gondolatuk sosem öregszik,
boldogító mámorban hagyva hátra a már elhasznált testet,
amely jól szolgálta őket.
Éppen ők, a szellem és a gondolat nyitják ki az ablakot
egy mindig új és egyszersmind régi világra.
Igaz, erre a pillanatra ablak mint olyan már nincs.
Örökre
elveszítette keretét
és szétfolyt a fókuszból
a világmindenségek örökkévalóságába.
Hamarosan itt a tavasz, bennem már be is lépett.
Igaz, az őszt szeretem a legjobban,
de ennek semmi szerepe nincs.
Megfontolt voltam ifjúkoromban.
Ez a jellemvonás egész életemben elkísér.
De ma
rosszalkodni szeretnék,
anélkül, hogy másokra tekintenék.
Valahogy egyáltalán nem marad idő élni,
érezni, hogy nekem is van életem, a saját életem...
Figyelünk a környezetünkre
és ...elveszítjük elevenségünket,
saját életünk fordulatszámát.
Csínytevések. Közönséges kisfiús huncutságok.
Ez az, ami kiesett a tárból.
Lehet rosszalkodni, és közben komolynak maradni,
hasznosan dolgozni.
Csak körülöttünk minden valahogy esetlen,
mindenki valahogy nem úgy él, ahogy kellene, elhárítja magától a boldogságot.
Vallások, társadalom, hagyományok, dogmák,
suttogás a hátunk mögött...
Mire hasonlít mindez?
Mindenre, csak nem a saját életünkre –
a természet ajándékozta lehetőségre.
Hamis, csalóka út.
És ennek megértése többnyire későn jön.
Miért fékezünk, amikor gázt kellene adni?
Igen, fogni és tövig nyomni!
Rejtőzködés nélkül kigombolkozni így.
Lemeztelenítsük érzéseinket,
nyíljunk meg mindenki előtt,
valljuk be, hogy nem kőoszlopok vagyunk,
hanem élőlények,
akiknek életet ajándékoztak,
és mindenből ítélve azért,
hogy önállóan járjunk benne.
És nem csak az út szélén – az életben,
magának az életnek a lényegében!
Rosszalkodni, rosszalkodni szeretnék, mint akkor...
Igen, itt van ő, rövidnadrágban,
apró léptekkel totyog felém a fényképről...
A kis rosszcsont,
aki ilyen nagy legénnyé nőtt...
Kezdődik...
Már nemsokára, talán,
remélem... Hiszem... Majdnem...
Célra tartottunk.
Eső...
Élet...
Egymás mellett járnak. Mindig.
Hiszen az élet örök.
Akárcsak az eső.
Mindig esik valahol.
Ma – Afrika fölött,
holnap – Amerika fölött
és így tovább,
amíg be nem járja az egész bolygót.
Ő, az eső, fogadalmat tett —
hogy segíti az életet: fogantatását, növekedését, fejlődését,
éltető és átalakító erejét.
Talán ezért szeretik annyira az esőt a gyerekek.
Még nem volt idejük elveszíteni frissességüket.
Az élet szeplőtlen érzékelését.
A frissesség frissességét,
amelyet mindenben meglátnak.
Testük még tele van vízzel.
Pozitív töltésűvel.
Ez különösen jól látszik a bőrükön,
amely feszes, mint a húr, és csak úgy sugárzik az egészségtől.
Ugyanezért nem közömbös az eső a szerelmeseknek.
A szerelem maga az élet,
legteljesebb megnyilvánulása.
És tükröződése.
Ugyanakkor ösztön is.
A nem gyarapításának ösztöne,
a megtermékenyítésé új élettel.
Az új életet különösen jó érezni,
vagy inkább szagolni, eső után. Próbálta már?
Amikor az eső elpárolog a fűből, a bokrokról, a fákról
és megkezdi visszaútját, oda, fel...
Különösen a madarak szeretik az esőt.
Úgy tűnik, közvetlenül az eső után lesznek szerelmesek,
egy ágon ülve,
csuromvizesen,
szomorún, nagyon szomorún.
Kémlelnek:
mikor jelenik meg végre a szomszéd fán ő,
jövendő kiválasztottjuk.
De mit nekem madarak, még a halak is életre kelnek
hatalmas vízi terükben,
amely nekünk, embereknek oly egyhangúan csendes.
És úgy tűnik, fürgén úsznak fel a víz felszínéig, útközben levegőt nyelve, csupán
azért,
hogy nekünk kevesebb maradjon belőle...
Kedves, jóságos tréfacsinálók...
Tudnak valamit. Bölcsek!
Például azt, hogy eső idején nem kell elbújni.
És egyáltalán,
feszengeni, szégyenkezni –
nem a legjobb választás az életben...
Az emberi életben különösen...
Menjenek ki az eső elé.
Eljött az idő. Ne halogassák.
Nekifutásból vegyék a lécet.
Hosszas töprengés nélkül, kétségekről nem is beszélve.
Tudom, a fejükben mindenféle gondolatok kuszálódnak össze,
pedig valójában ezek nem gondolatok,
hanem merevség, ami akadályozza az életet,
pontosabban nem ad erőforrást a repüléshez.
Hát vessék el ezt az átkozott ostobaságot
és
lebegjenek,
ne földeljék le magukat,
ne kergessék a szellemet anyagi burokba,
hagyják kibontakozni a szárnyaikat
és nézzenek egyenesen a felhőtlen égbe.
És egyáltalán, hogyan lehet élni úgy,
hogy ne legyünk szerelmesek minden nap, minden pillanatban?
Hiszen körös-körül annyi a szépség:
a természet minden megnyilvánulásában,
a nők.
Én például szüntelenül szerelmes leszek.
Elég reggel kinéznem az ablakon,
ha éppen a városban vagyok.
Vagy kilépnem egy faház tornácára, ha az erdőben.
Vagy kimásznom a sátorból, ha gyalogtúrán.
Istenem, mennyi tárgy!
És mind arra várnak, hogy figyelmet fordíts rájuk:
megsimogasd őket egy pillantással,
gyengéd érintéssel,
lágy mosollyal,
csengő, jóízű nevetéssel,
megdicsérd,
megossz velük valamit,
pozitív energiát cserélj velük.
Szeretem a Napot.
Ez a szerelem régen jött, egy májusi napon.
Anyám kissé megsértődött rám,
aki az ő táplálékán
a hasában jócskán négy kiló fölé híztam.
Szüntelenül rugdalóztam
(felmerül a kérdés: miért bántottam a saját édesanyámat?) és ...addig-addig rugdalóztam.
A feldühödött anyám fogta
és kitaszított engem egyenesen (itt egy pillanatra meg kell állni, és el kell mondani, hogy egészen jól éreztem magam nála,
vagyis benne; de amit akkor megpillantottam, sosem felejtem el)
egy virágzó kertbe,
amely tele volt illattal,
zenével
és napfénnyel.
Azóta szerelmes vagyok a Napba.
És nem csalom meg, egyetlenegyszer sem csaltam meg.
Egyszerűen nincs rá szükségem – megcsalni.
Teljes harmóniában élek vele
és sosem haragszom,
még ha néha el is vakít, vagy megégeti a bőrömet.
És nem sértődöm meg azon, hogy másokat is melegít.
Igen, egyetlenegyszer sem csalódtam benne.
Minden nap másnak látom,
de ez nem akadályoz abban, hogy beszélgessek vele,
mint egy régi ismerőssel.
És ami a legfontosabb, hogy reggel köszöntsem,
még ha a felhőktől nem is látszik.
Szeretem a nőket.
Ahogy néha tűnik, régóta. Végtelenül régóta.
És szeretni is fogom őket.
Ők táplálnak engem, én pedig őket.
Nem sajnálom odaadni egész magamat
akár neki, az első szembejövőnek, aki megtetszett.
És fogalmam sincs,
nem tartom számon, naponta hányszor leszek szerelmes.
Sokszor, végtelenül sokszor...
Ez bárhol megtörténhet:
a buszmegállóban,
a parkban, séta közben,
a könyvtárban, a színházban –
mindenütt, ahol ők vannak, és ahol én megfordulok.
Sosem fogom vissza magam,
hiszen a szívem mérhetetlen,
az elhasznált energia pedig változatlanul feltöltődik,
mint egy napelem.
Hát a Hold, a csillagok?
Milyen csodás beléjük szeretni!
És alattuk.
Minden éjjel.
Verseket írva, például.
Igen, hálásak a szép szerenádokért.
Mennyi jótékony energiát,
szerelmet, érzékiséget adnak vissza nekünk a csillagok
irántuk érzett mély érzéseinkért
és szerelmes verseinkért!
Ki más, ha nem mi, értethetné meg velük
hatalmukat felettünk.
Földöntúli szépségük imádatát. Magát a csodát.
Mi lehet szebb annál,
mint egy hegycsúcson ülve a tábortűz mellett
szerelmes tekintettel végigsiklani az égbolton,
megrészegülve a csillagoktól?!
És milyen csodás, hogy ilyen sokan vannak!
Mindegyikünknek jut.
Senki sem sértődik meg.
Csak el kell lazulni.
És pontosan beállítani a fókuszt.
Arra a csillagra, amelyik megtetszett, persze.
Hiszen erre a pillanatra
a nőnek már ott kell lennie mellettünk, odabújva.
Kicsit később a Hold és a csillagok pihenni hagynak.
Hiszen régóta nem láttam a Napot.
Csendesen elalszom a csillagos ég szimfóniájára
és kedvesem cirógatására,
hogy egy-két óra múlva felébredjek,
felfrissüljek a hideg patakban
és köszöntsem a Napocskát,
amely alig várja, hogy lásson.
Látták?
Előbukkant a szomszédos hegy mögül, és megsimogatott.
Ma én vagyok nála az első.
Hálája jeléül.
Azért, mert sosem feledkezem meg róla
és reggel időben kelek.
És nem használom rendeltetésével ellentétesen,
lustán elterülve a strandon,
miután előbb bedörzsöltem a bőrömbe
egy-két kiló krémet.
És nem csalom meg egy nyavalyás géppel,
amelynek szolárium a neve,
még ha épp Északon vagyok is.
Ezért siessenek.
Minden elvesztegetett nap,
pillanat – elpazarolt élet.
Hagyják most azonnal félbe minden legfontosabb dolgukat.
Majd megoldódnak maguktól.
De csak utána. Miután...
eljött az idő.
Tavasz. Még ha hó is fedi a földet.
A hóvirágok akkor is kinyílnak!
Legyenek szerelmesek!
Mert már ősz van.
De sebaj, ha száraz levelek zizegnek a lábuk alatt.
Ők is, akárcsak a hóvirágok, suttognak.
Szerelemről suttognak önöknek.
Lassítsanak.
Csak egy pillanatra.
Érdekes az emberiség viszonya valakihez, akit Istennek neveznek.
Közelebbről szemügyre véve kiderül,
hogy Istent soha senki sem látta, bár a legtöbben állítják, hogy létezik.
Az emberek szájából a következőket jegyeztem fel:
Isten van.
Isten nincs.
Isten mindent lát és hall.
Isten szeret minket.
Isten nem szeret minket.
Isten megbüntet.
Isten megkegyelmez.
Segíts, ó, Istenem!
Igyekszem megérteni, mit jelent mindez,
és arra jutok, hogy az emberek félnek a felelősségtől.
Az önálló döntések felelősségétől.
Egy társsal könnyebb nekik.
Ez lett a vigaszuk: kettesben mindig könnyebb küzdeni a túlélésért.
Még ha az a másik nem is dörgölőzik itt a könyöködhöz, oldalt.
Az én hangulatomat lehetetlen elrontani.
Egyáltalán idegen tőlem ez a fogalom – hangulat.
Valóban, miért teszi a legtöbb ember
a hangulatát közvetlenül függővé
külső tényezőktől,
más emberek tetteitől, az időjárástól és egyéb badarságoktól?
Hiszen minden körülöttünk valóság!
Az egyetlen helyes viszonyítási pont
a belső nyugalom kell, hogy legyen,
semlegesség a környezettel és a környezetben,
és rajtuk keresztül – az egyensúly.
Az egyensúlyt lehetetlen megbontani.
Senkinek és semminek.
Hiszen ezért létezik ő, az egyensúly.
Az ember semmi és minden egyszerre.
Íme, az egyensúly legegyszerűbb képlete.
Ráadásul a természet adta,
amely sosem csap be minket, nem tűri az „igen, de...” típusú ellenvetéseket
Amikor arról esik szó,
hogyan és mivel lehet elrontani a hangulatot,
semminek kell lennünk,
amikor pedig az ember valódi rendeltetéséről – mindennek.
Akkor a lelkünknek ki kell tárulnia
és fel kell melegítenie mindenkit, akinek szüksége van rá.
Gonosz veszi körül önöket,
nyomása a skála fölé szökik,
önök pedig válaszul meleget sugároznak.
A legtökéletesebb egyensúly.
Még matematikailag is egyenletbe áll.
Íme, egy méltó módja annak, hogy megmutassuk magunkat,
hogy energiát költsünk...
Az új élet összerakása – az energia méltó felhasználásának újabb példája.
Vagy az alkotás – jobbá változtatjuk a világot.
Lazítsanak,
a hangulatukat már semmi sem fenyegeti.
Csak néhány dolog van,
amely előtt érdemes áhítattal megállni.
Az első számhoz magát az életet írjuk.
Ez mindenkié.
Másodiknak a hegyeket írom.
Miért?
Egyszerűen nagy magasságban nem fáj a fejem.
Minél feljebb a hegyekben, annál kevésbé érzem a fejemet.
De próbáld csak cipelni azt a fejet a városban,
akár széles vállakon is!
Semmilyen edzés
ultramodern tornatermekben
vagy serkentőszerek, mint a kávé, a tea,
különféle kapszulák értelmetlen töltelékkel nem segítenek.
Feljebb megyek.
Kevésbé veszem észre a fejemet.
Végre eljön a teljes mámor pillanata.
Úgy érzem magam, mint hal a vízben.
És hogy megy a gondolkodás!
Micsoda gondolatok jönnek!
És nem mennek el, maradnak,
nem rázza szét őket a villamosozás
és nem bénítják meg a kipufogógázok a kereszteződésekben.
A rosszak, igaz, elmennek.
Vigye őket a víz...
Az áldásosak viszont egyre többen vannak.
Pálya nyílik a bölcsesség felé.
A bölcsesség közelségétől és a fejfájás hiányától – egyenes ösvény az egészséges öregkorhoz,
pontosabban a hosszú élethez.
Örömtelihez...
A város bűzétől és sürgés-forgásától megszabadulthoz.
Igen, a legfontosabbat elfelejtettem – a szerelmi ügyeket.
És hogy lesz szerelmes az ember!
Megesik, hogy felérsz egy újabb csúcsra,
végigpillantasz mindenen, ami ott maradt, lent,
és hirtelen... megpillantasz egy lányt.
És máris gyengéd szenvedély.
És ő!
Meglátva, hogyan ragyogsz a tisztaságtól és az egészségtől,
megérzi a férfit,
aki elszakadt a földi vonzástól,
ráadásul nem triviális empirizmussal, ami nem gyakran fordul elő,
amelyet megszentelt az isteni szikra és a hegyek ereje...
Eh!
Nem hiába szeretik azok az istenek, akik talán mégis léteznek,
oly rettenetesen a magasságokat...
Nem akarok a városba.
Már
nem akarok.
Észrevétlenül megszerettem a fanyar ízt.
Kesernyével és különleges fajta nyállal töltötte meg a számat, frissességgel áradt szét az egész testemben, táplálta a szürkeállományt.
Az édes, gyerekkori kedvencem, visszavonhatatlanul elhagyott.
Felidéződtek azoknak az éveknek az ízei, belém hasított anyám képe,
utánozhatatlan házi süteményei és lekvárjai.
Édes...
A gyermekkor édessége.
A gyerekjátékoké.
A légváraké.
Fanyar...
Az élettapasztalat, a bölcsesség íze.
A korlátoké.
Az alkotásé.
Melyiket részesítsük előnyben?
Talán napjaink végéig gyermekek maradni, tovább játszva, mint a Föld fiainak és lányainak nagyobbik része?
– Kér még egy szelet tortát? Egyen csak, ne szégyenlősködjön!
Hamarosan az egész bolygó mérhetetlen tortává változik, úgyhogy mindenkinek jut – csak győzzék a szájukba tömni.
Hol hagyjam a testemet, miután
leszolgálta a kiszabott idejét?
Ott, ahol nagyon hideg van,
jég,
talán örök fagy –
nem messze az Északi- vagy a Déli-sarktól.
Igen, ott akarom hagyni a testemet,
megolvasztani testem melegének maradékával
egy nagy jégtömböt
és, összeolvadva vele,
belezuhanni a jeges óceánba,
hogy azonnal feloldódjak.
A gondolat, hogy ott
nincsenek férgek,
melegít...
Nem fogok bűzleni,
nem marakodom a temetői szomszédaimmal,
hogy kevés nekem a hely,
és engem sem szidnak le,
hogy túl sokat foglaltam el belőle.
Így történt – még életemben
imádtam a teret, a tágasságot.
Nem csak a gondolatnak – a testnek is.
És még –
mélyen szeretem a jegesmedvéket!
Ebben vagy abban,
magam sem tudom, melyik
életemben
oly ritkán voltam a közelükben.
Istenem. Néma csend... Végre.
Nincsenek se emberek, se hangjaik,
nincs értelmetlen siratás –
hiszen még a temetőben is
nem hagynak nyugodni,
zajjal,
idióta zenével
próbálnak visszarántani a földre.
De én nem akarom, elegem van belőle.
Suttogás... Az energiaátadás különleges fajtája.
Ezért élnek vele elsősorban a szerelmesek.
És persze a gyerekek.
A szerelmesek és a gyerekek.
Értenek az élethez. Nem igaz?
A suttogás valami mágikus hatalmát
az emberek felett a színészek is ismerik.
Nem beszélve az igazi művészekről,
a legjobb zeneszerzőkről vagy a kiváló karmesterekről,
akik kifogástalanul uralják a suttogás átadásának technikáját.
Mindenki suttog.
Az egész világ.
A félelem visszahúzódik,
elhagynak minket a betegségek, és vidám lesz. Mindenki.
A közlekedés zajtalan, még a repülőgépek is.
Igaz, erre a közlekedési eszközre, mint az összes többire,
talán már nem is lesz szükség.
A suttogás technikáját elsajátítva
magunk is megtanultunk repülni.
És könnyedén mozgunk a térben.
Hallod? Egy hangya! Még a lépteit is hallani...
Egy pók. A pókhálószövés hangja.
Egy lepke.
Szárnycsapásai
és utánozhatatlan mintázata dalocskává áll össze.
A szerelem csodálatos dalocskájává.
A suttogás különleges zene.
A csecsemők zenéje és a csecsemőknek szóló zene.
Különben nem aludnának el olyan édesen
anyjuk suttogására.
Az erdő suttogása.
Ez egy egész világ.
Világ,
amely tele van szépséggel,
rácsodálkozással
és megismeréssel.
Némelyek, nagyon tehetségesek,
különleges érzékenységgel megáldva,
egész szimfóniákat komponálnak a suttogásból.
Méghozzá milyen grandiózusakat!
Ilyen volt Alekszandr Szkrjabin.
Egyetemes kozmopolita.
Ezek az ördöngös oroszok
tudnak érezni,
összekötni az összeköthetetlent – a Nyugatot és a Keletet.
És a legelőnyösebb helyet választották maguknak,
amely kilométereken át terül el,
amelyek számát az ész fel sem foghatja.
Vagy Mikalojus Konstantinas Čiurlionis.
Aki folyton suttogásokat hallott.
És ugyanígy suttogva beszélt.
Különben hogyan születhettek volna meg az ecsetje alól
ezek a csodálatos festmények.
Az erdő, a hegycsúcsok,
a színek, a zene, a népi legendák suttogásai
egyedülálló szimfóniává olvadtak össze benne.
A suttogások szimfóniájává.
Az élet és a művészet oszthatatlan szimfóniájává.
Annak a művészetben élt életnek,
amely elválaszthatatlan az élet művészetétől.
Nekik, Szkrjabinnak és Čiurlionisnak,
gyenge volt az egészségük,
de hatalmas a tehetségük és a szellemük.
Innen a suttogás.
A testi gyengeség tartotta fenn őket.
Hajtást hozott.
Kicsírázott és kibontakozott.
Erőként nyilvánult meg.
Náluk, a nagy mestereknél, a suttogás – hatalom!
Isten suttogása.
Azoknak szól, akik kiérdemelték.
Akik őszintén hisznek a jóságban.
Akiket igazságtalanul ért sérelem, csalódás, kudarc.
De nem hagyták, hogy megtörjék őket.
Akik kiválasztották életük ügyét,
méltó célt,
és nem térnek le az ösvényről.
Aki le tudja hozni a csillagot az égről.
Fényesre csiszolja a világot,
legyőzi a gonoszt, de mindig a jóság erejével.
Aki fényt lehel, amikor sötét van.
Tömegeket vezet maga után a hajnal felé.
Aki megtanult veszíteni, hogy aztán találjon.
És nem kapaszkodik az anyagba, megtartva magának a szellemet.
Éppen ilyenekhez száll le egyszer éjjel ő,
maga Isten,
és észrevétlenül odasúgja, mit és hogyan...
Szerencsések. Kiérdemelték!
És attól a perctől fogva nem vesztegetik az időt.
Örüljünk nekik.
A suttogás hullámokban terjed,
különlegesekben, az ultrarövid rádióhullámokhoz hasonlókban.
Hogy kiküszöbölje a lehetséges akadályokat.
Nem úgy, mint a kiáltás,
Amely már az első akadályon szétlapul:
a falon, a mellkason.
Így el sem jut a legfontosabbig – a szívig.
Mindenki suttog,
aki tiszta pozitív energiával van feltöltve.
A növények. Hallották már a suttogásukat, összesugdolózásukat?
Nagyon emlékeztet
a levelek susogására a szellő fuvallatától.
Néha pedig – a száraz levelek zizegésére egy mókus mancsa alatt,
amely leszaladt az ágról egy kinézett makkért.
Néha a suttogás erős, sőt hatalmas.
Ez akkor, amikor hirtelen zuhogni kezd az eső,
és a nehéz cseppek
fájón csapódnak le kilométeres magasságokból.
Aztán minden elcsendesedik,
amíg egészen el nem nyugszik
...az utolsó cseppben,
amely a földre csúszott
egy nagy páfránylevélről
és azonnal beszivárgott
a száraz, repedezett földbe,
nedvességgel töltve meg,
a mi közös pránánkkal.
Miért a gyermek,
aki homokvárat épít,
boldog,
amikor hajnalban kezdi el építeni, és naplementekor fejezi be?
És miért boldog a felnőtt, amikor elkezdi építeni a házát,
és őrülten fáradt, kiüresedett, amikor befejezi?
Az ok nyilvánvaló:
a gyermek sosem gondol arra, hogy beköltözzön a várába,
vagy, Isten ments, lakjon benne, berendezze,
aztán végtelenül javítgassa.
Felépíti a várat
kerítés nélkül, nyitva a nap melegének,
a gyengéd szélnek,
és megtalálja a boldogságát
a pillanatnyi, s ezért szakadatlan megújulásban,
nem szokik hozzá a mesterséges körülményekhez...
Gyermeki ösztönével szilárdan megtanulta:
építőanyaga –
a homok –
sosem fogy el,
és bármelyik másodpercben
megváltoztathatja a tervet,
hozzáépíthet,
átépítheti
vagy egyszerűen
hagyhatja, hogy a tengerhullám elmossa...
Hiszen holnap újra felkel a nap,
és reggel ismét elég homok lesz
a maga elemi értelmével...
Kitűnő építőanyag.
A mi értelmünknek – szintén.
Ha persze nyugodtan akarunk aludni,
frissen ébredni és az örökkévalót építeni,
ami nem romlik meg és nem omlik össze.
Szeretek egy magaslaton állni,
mérten-ritmikusan őrölve
két hatalmas orrlyukkal
a kimeríthetetlen étert,
s vele együtt
az emberi élet fülsiketítő ürességét...
Az orrom
magába szívja a világegyetem lélegzetét.
Sosem esik ki a ritmusból
és sosem szipog,
teljes egységben lévén
a környező természettel és a kozmosszal.
Lélegzik
ép testben és erős szellemmel, egységben,
fogyasztva egy vegyület csekélyke töredékét,
amely a bolygót körülöleli,
és visszanyeri
a nyugalmat és a meleget.
Fázom.
Talán mert meleget akarok adni,
de nem tudok, nem hagyják.
Ezért vagyok szomorú.
Nem hagyják...
De én elveszem, mindenképpen.
Oltár elé vezetem ezt a világot, mint Éva leányát.
És alkotni fogok...
Alkotni!
Alkotásban olvasztom fel a viszketést.
A vágy múlandó, csak ki kell várni.
Az alkotás viszont nem, az maga az örökkévalóság.
Hogy is
élhetne túl másképp a fehér holló?
Amikor az ég fekete-fekete.
És a zaj elzárta a tiszta levegő útját.
Suttogni fogok, és
fehér pöttyöket ültetek...
Fehér pöttyök...
Csendet sugároznak...
Némaságot...
Suttogás...
Színt szül...
Szivárványt...
Sok szivárványt...
És az élet iránti szerelmemet...
Hiszen éppen az élet ajándékozta nekem
az alkotás örömét.
És már senki sem veszi el tőlem:
sem a fekete varjak, sem a hideg.
Arról álmodom,
akiben feloldódhatnék
egészen, maradéktalanul.
Aki szavak nélkül fogadna be,
tisztán női módon,
első látásra,
mint a tékozló fiút,
aki ki tudja, mikor hagyta el a házat,
és ki tudja, honnan tért vissza.
Minek a kérdés? Fölösleges faggatózni...
Vetkőzz le, és ülj a kádba,
hagyd, hogy a tested átmelegedjen.
Elcsigázott férfitest.
Viszontagságok...
Felejtsd el őket egy időre.
Az élet értelmének örök keresése...
Itt a
szappan,
a mosdószivacs,
a papucs.
Kóstolj meg egy tányér sűrű, forró levest,
feküdj ágyba,
kétszemélyes ágyba,
amelyet női melegség fűtött át.
Szabadulj meg az utolsó tehertől...
Aludj...
Csecsemőálom...
Mintha egy erdei tisztáson feküdnél,
amelyet elönt a napfény,
egy hosszú csata után...
Reggel.
A szülői ház.
Hangok a konyhából
emlékeket ébresztenek.
Anya.
A tűzhely mellett szorgoskodik.
Gondoskodó kezei.
Erős tea
és kissé odakozmált, illatos perecek.
Hm, milyen csodás örömben felnőni…
Írok...
Érzem, ahogy záródik
a két mező...
Minden pillanatban úgy tűnik –
amit írok,
már hallottam valahol,
láttam,
vagy valaki már megírta előttem...
Ugyanakkor ez a valaki annyira közel áll hozzám,
hogy szinte már én magam vagyok.
Igaz, a testi burok nem érzékelhető.
Csak valami változékony, folyékony...
Különös, akárhogy erőlködöm,
a nemét meghatározni,
még csak találgatva sem
tudom…
Lelkemben az idő nem azonos
a városháza órájának mutatóival
vagy a templomi harang zengésével.
Minden küldetés, minden új terv
az előzőnek a folytatása
és ugyanakkor valami egészen más.
Talán ezért nem tudom,
mit jelent az életkor –
a földlakók bevezette dilis megfogalmazás.
Egy új ismerős, egy kedves,
hasonló és ugyanakkor nem hasonló
a többiekhez, a korábbiakhoz.
De sosem válik állandóvá, kötelezővé.
Néhány földi óra alatt
teljes életet élek velük,
és, elválva,
magamban érzem őket,
szívemmel örökre hozzájuk forrva.
Tudom, hogy minden
változó,
állandótlan
és ugyanakkor örök.
És nemcsak tudom, de tartom is magam ehhez az elvhez.
Sajnos csak az
nem örök, amit az emberek esztergálnak és sajtolnak.
A felépített házak hamar összedőlnek,
A megszerkesztett gépek rozsdásodnak és széthullanak.
De megmarad az élet.
Megújul minden tavasszal, minden pillanatban.
Az élet nem csupán
örök, hanem új is.
Hosszú éveken át,
fényesre koptatva nadrágomat az iskolapadban,
eleget figyelve az embereket,
sosem tudtam megérteni a „halál” különös fogalmát.
Nagy kétségek fognak el
létezésének lehetőségét illetően.
Nem, valószínűleg kitaláció.
Valakinek, úgy látszik, szüksége van arra,
hogy megjelölje, megnevezze a pusztulást.
A fizikai test pusztulását.
A testét, a testekét, amelyeket tetszőleges mennyiségben gyártanak. De vajon ki?
Talán maga az élet?
Az esővel találkozva az emberek valamiért futni kezdtek.
Igen, menekültek az eső elől, és megpróbáltak elbújni ott,
ahol az eső nem érte el őket.
Sokan menekülés közben az égre néztek és káromkodtak.
Rendkívül különös volt felismerni,
hogy az emberek többsége önmagát tartja a természet ősalapjának.
Az emberek nem értettek egyet a természet jelenségeivel!
Behatolni az ilyen emberek belső világába
meghaladta képességeimet,
hiszen sokkal korábban megtanultam élni
összhangban a természettel,
axiómaként fogadva el ezt.
Igaz, mint mindig, itt is akadtak kivételek,
amelyeknek rettenetesen örültem.
Például egyes fiatal párok.
Ők
vigadtak,
nevettek,
csókolóztak,
az esőben állva.
Akadtak egyszerűen fiatal nők is,
akik kitárt kézzel fogadták az esőt.
A hetedik mennyországban érezték magukat
és ügyet sem vetettek arra,
hogy ruhájuk csuromvizes.
Be kell vallanom,
ezeket a nőket nem kerültem el
és sosem csalódtam.
Semmi sem érdekelte őket,
ami az úgynevezett
foglalkozásomhoz,
lakóhelyemhez,
családi állapotomhoz,
koromhoz kapcsolódik –
fogalmakhoz-terminusokhoz,
amelyeket már itt, a Földön sajátítottam el.
Sokáig sétáltam velük,
tréfálkoztam,
játszottam,
gyönyörködtem
és szeretkeztem.
Elváláskor
egyikünk sem kérdezett
új találkozásról,
és nem ígért a másiknak
semmit.