Leélni az életet...
egyetlenegy
úti táskával.
A nap...
Mindig süt.
Most azoknak, akik a föld egyik szélén vannak.
Néhány órával később – azoknak, akik a másikon.
Nekem – mindig!
Még akkor is, amikor nem figyelem
vagy nem érzem a bőrömön.
Anyám, áldott legyen,
gyermekkoromban akkora darabot vágott le nekem belőle,
hogy magam is tudok fényt sugározni, foszforeszkálni.
És melegíteni.
Ha ő, a nap, hirtelen úgy döntene, hogy pihen egy kicsit.
A hold.
Mindig és mindenütt érzem.
Amikor telihold van, és amikor újhold.
Amikor erőre kap, és amikor veszít belőle.
Megmutatja nekem a tévedhetetlen utat
és fényt önt az ösvényre.
Talán ezért az én ösvényemhez
mindig odasereglenek a nők.
Tömegesen.
Mint az itatóhoz.
Ugyanúgy, ahogy Afrika egész élő lakossága,
amikor beköszönt a szárazság.
Az igazat megvallva, néha annyian vannak,
hogy magam is kiszáradni kezdek
és elnehezülök
a túltelítettségtől, a jin-energia fölöslegétől.
Utolsó erőmmel a hegyekbe próbálok elrejtőzni.
Sokáig megyek, hogy magasra jussak.
Nagyon magasra.
Minél magasabbra, annál jobb.
Oda, ahol elérhetem a csillagokat,
teli tüdővel lélegezhetek,
Összekeveredhetek az éterrel,
kedvenc anyagommal és minőségemmel.
Ne aggódjanak.
Hamarosan visszatérek,
feltöltve-újratöltve,
egyszóval olyannak,
amilyennek szeretnek,
és újra táplálom önöket.
Ő a barátom, és én az ő barátja vagyok.
Különben nem látogatott volna meg olyan gyakran.
Bár mi, úgy tűnik, egyszer sem
vallottuk be ezt egymásnak.
Minek is. Amikor így is minden világos.
Komolyan erős volt.
Mindenben óriási.
Gesztusaiban, tartásában, járásában.
Gondolkodása szélességében.
És lelke mélységében.
A vidámságban. Tudta élvezni az életet.
Talán ebben volt nagy.
A vágyak hiánya...
A hússá öltözött világ idegen volt tőle.
Egyetlen csepp tej nélkül nőtt fel,
sosem ismerve meg az anyatej ízét,
sem semmilyen más tejét.
Az anyja,
amikor a szíve alatt hordta,
Szibériába utazott,
abban reménykedve, hogy találkozhat a férjével,
az ő apjával, aki magas tisztséget töltött be addig,
amíg feljelentés alapján le nem tartóztatták.
Egyetlen dolgot akart – megkérdezni,
egész élete férje bűnösnek tartja-e magát.
Hosszú hónapokat töltött ezzel a dermesztő fagyban.
Szinte nem is evett.
De akarata,
felelősségérzete,
asszonyi hűsége
és a férje igazáról való érzése
nem engedték, hogy másképp tegyen,
hogy akár egy lépést is eltávolodjon a tábor kapujától.
Ezek az érzések táplálták, nevelték a gyermeket.
A tej hiánya később megnyilvánult
a függőség hiányában.
Abban a bizonyos szolgai kötöttségben, rabságban,
amely az embereket és utódaikat
végzetesen elcsigásítja.
A függőségek hiánya. A ragaszkodás rabigája...
Mindenki téved – ez az emberi sors.
Ő sem kivétel,
csak ő sosem tévedett más ember kárára.
Sőt, még amikor részeg volt is,
gonosz szó nem hagyta el az ajkát.
Senki sem értette őt.
Mert mindent átölelt.
A létező kiterjedés egészét.
Az ő terében nem voltak akadályok.
Szűzföld-szilárd talaj, ahol nincsenek akadályok...
Ahol a gondolat szabadon és könnyedén száll,
a teremtett világ terhe nélkül...
Ő azon nagyon kevesek egyike,
akikben szeretnék megnyilvánulni.
Segíthetett volna ebben,
ha nem távozik, –
korábban elhívták...
Egy kicsit korábban, mint ahogy kiáshattam volna magam:
íme a tükröm, már majdnem ki van szabva.
Ezt a történetet nagy vonalakban egy fiatalabb barátom mesélte el nekem, ő pedig egy távoli hegyi faluban hallotta, amely a környéken arról volt ismert, hogy meglehetősen nagy szanatórium működött ott elmebetegek számára. Egyik lakója – egy „csendes beteg” – olyan ember volt, aki egy közönséges tejeskannában vizet hordott a falusi dolgozóknak a mezőkre, a legelőkre, a fakitermelésekre.
Minden nap, egész életén át.
Egyetlen emberi élet története. A születéstől a halálig. Egyé a sok ember közül. Ugyanolyan egyszerű, mint amilyen egész. Nem terheli az a sok sürgés-forgás, zagyvaság, amely ránk ragad, belénk kapaszkodik, elvonja figyelmünket és erőnket valami nagyon fontostól, ami mindannyiunkban jelen van, de sokkal ritkábban jut a felszínre gyakorlati tettként. Csak amikor közvetlenül szembesülünk egy ilyen jelenséggel és elgondolkodunk, érzünk valamiféle ürességet és hiányt a saját életünkben. Mintha elmulasztottunk volna valami lényegeset, talán fontosabbat annál, ami egész életünkben lekötött minket. Aztán, miután eltöprengtünk a saját reállájfunkon, csettintettünk a nyelvünkkel, sóhajtottunk néhányat, mi, emberek, rendszerint leülünk és megírunk egy takaros legendát. Kitalációt egy derék legényről, aki életét a falubelijeinek szentelte. Kedves, szép kitaláció. Csak kinek kell ez a szóbeszéd? Rajtunk kívül? Neki, a főhősünknek? Nem! Ez egészen biztos. Magányos mohikán, őt más vezeti az életen át, mint mindannyiunkat... Élete pedig egy kannával kezdődött, egy közönséges tejeskannával, hogy aztán ugyanazzal, a kannával érjen véget... Gondolkodás nélkül élt és cselekedett, pontosabban mérlegelés nélkül. Egyedül a kötelesség által. A kötelezettség hajtotta, elfeledtetve vele a „minek” és a „miért” fogalmát, teljesen kikapcsolva a megszámlálhatóságot. Íme, az erdei ösvény, amelyet az ő lábai tapostak ki. Az ösvény, amelyet tökéletesen ismert, mert minden nap gyalog tette meg, két irányban:
oda és vissza.
Mi hajtotta szüntelenül? Hiszen semmit sem volt ideje megismerni: sem a szerelmet, sem a nőt, sem a családot, sem a többi javakat, amelyekkel a „normális” emberiség többi része rendelkezik.
Minden gazdagsága a kannában rejlett. De még ez a kanna sem tulajdonjogon illette meg, csak rábízták. Mondhatni, minden gazdagsága egy érzésben rejlett. A kötelesség érzésében.
Ez ahhoz a felelősséghez hasonlítható, amelyet a szülők éreznek kisgyermekeik iránt, akik még nem képesek maguknak élelmet szerezni. Vagy egy háborúba behívott apa szorongásához, aki minden nap szenved attól, hogy családja kenyérkereső nélkül maradt. De kitől örökölte ezt az érzést? Hogyan ébredhetett fel, hogyan foganhatott meg benne? Ez kérdés marad. De csak számunkra. Ő nem tett fel magának kérdéseket, és nem kellett válaszolnia rájuk. Minden nap, elalváskor, pontosan tudta a holnapi beosztást. Nem szenvedett a munka egyhangúságától, és nem álmodott fizetésemelésről. Nem halmozott fel előre élelmet, csak abból élt, amit mások megosztottak vele.
A természet gyermeke. Majdnem... Szerencsés ember.
Egyetlen, csakis a mai darab kenyérből élni. Egyetlen pár cipőt hordani, tartalék nélkül a szekrényben. Örülni a mai napsütésnek. Minden nap csak a testi fáradtságtól álomba merülni. Mindenkinek egyenesen a szemébe nézni. Nem tartani ellenséget: se külsőt, se belsőt. Egy forró nyári napon a pásztorok hiába várták. Tudták, hogy ennek nem lehet oka. Egyet kivéve... Mindenkinek kiszáradt a torka. Ezúttal nem a szomjúságtól. A víz, amelyet sok éven át ittak, különleges minőségű volt, és most, ettől a pillanattól fogva, rá, akárcsak „csendes” hősünk zavartalan gondolataira, az emberiség egy másik, nagyobbik részének volt szüksége.
A reggeli nap első sugara bekukucskált az ablakon, a szekrényen álló tejeskannáról napfoltként verődött vissza egy éppen felébredt kisfiú szemébe. Ez a tárgy elviselhetetlenül ismerős volt. Éjjel csodálatos álmot látott... Zöld mezők... Virágok. Hegyi patak. Tiszta, hideg víz, amelytől még most is sajog a foga. És... valami fémedény. Olyan ismerős. Fájdalmasan ismerős.
Sok ismerőssel találkoztam
még az emberek földi életéből,
köztük rokonokkal is.
Így nevezték azokat,
akiknek anyagi burka
ugyanattól a férfitól és nőtől származott.
Voltak köztük lélekben nagyon közeliek,
de teljesen idegenek és közömbösek is.
Például azok, akik barátságomat keresték,
hogy kölcsönt kérjenek tőlem.
Vagy, épp ellenkezőleg, szégyellték a velem való rokonságot
a hivatásom miatt.
Úgy vélték,
hogy a művészettel és a vándorlással
kizárólag
a fő foglalkozástól szabad időben lehet foglalkozni.
Ezért az emberek az életet
különféle nagyon szűk szakterületekre osztották.
Az embereknek úgy tűnt,
hogy a nekik kiszabott idő nagyobbik részét
az üzletnek kell szentelni,
az életet egyetlen nagy feladatnak alárendelve – a pénzkeresésnek.
És minél több pénzt kaszálsz, annál tiszteltebb vagy.
Aztán, ennek megfelelően,
minél több pénzt herdálsz el, annál jobb.
Továbbá, minél több pénzt teszel félre,
annál több marad a saját temetésedre,
a gyerekeidnek, az unokáidnak.
Az is mulatságos volt, hogy az ilyen fajta embereket
a temetés után hamarabb elfelejtették, mint másokat.
Nem akarták megérteni,
hogy az emberi élet nem oszlik
munkára, szabadidőre, alvásra, ünnepekre, étkezésre, hobbira.
Számomra az élet egységes volt,
egész és sokoldalú –
prioritások és apróságok nélkül –
egyetlen aktus,
amelynek nincsenek határai,
sem felosztásai, szétválasztásai, desztillációi.
A születés és a halál ugyanazt a lendületet adta.
A nappal és az éjszaka, a tél és a nyár,
a hegyek és a tenger ugyanazt az elragadtatást keltették.
Életem során
csak néhány dolgot nem tudtam megtanulni:
húst enni,
vasbeton házakban lakni,
szennyezni a környezetet,
új életeket létrehozni
egy nő iránti mély szerelem nélkül,
a tudást különálló tantárgyakra bontani,
az életkort a test korával meghatározni.
Egyszer találkoztam vér szerinti bátyámmal,
akihez magasabb kötelékek is fűztek.
Meg kell mondani, ritka jelenség
a rokoni kapcsolatokban.
Voltak találkozások anyámmal, apámmal is –
ezekkel a szívemnek kedves emberekkel,
akik sok felfedezés örömét ajándékozták nekem.
A bátyám hihetetlenül örült a találkozásnak,
egy könyvet ajándékozott nekem – egy értekezést a buddhizmusról,
eredeti és sajátos életszemléletet,
a legigazabbat és legbiztonságosabbat mindazok közül,
amelyeket az ember ismer,
amelyet ráadásul
a világlátás kellő szélessége is jellemez.
Anyám eleinte aggódott,
hogy fejfedő nélkül vagyok,
miközben a hőmérséklet
20 Celsius-fok alatt volt
(itt még mindig figyeltek különféle apróságokra, amelyeknek eredete az anyag szellem feletti elsőbbségével függött össze), és sehogy sem akarta elhinni,
hogy nem ismerem a megfázást,
amikor a helytelen táplálkozás,
vagyis az ételek társítása,
valamint a szellem edzetlensége miatt
az emberi szervezet elszennyeződik és beteggé válik.
Egy pillanat múlva mégis megnyugodott,
kezébe vette a kezemet
és hosszan nézett a szemembe átható tekintettel.
Végül megkérdezte:
– Boldog vagy?
– Persze, anyám – feleltem.
Ez ugyanolyan természetes, mint az, hogy vagyok.
Hogy élek!
Lehet-e boldogság nélkül élni?
Vajon a földlakók annyira kivételesek és bátrak,
hogy boldogság nélkül is tudnak élni?
Anyám elmorzsolt egy könnycseppet
és már felfrissült hangon
váratlanul felkiáltott:
– Akkor kérj fel táncolni,
nagyon szeretek magas férfiakkal táncolni.
Olyanokkal, amilyen az apám volt – a nagyapád.
És vidám táncba perdültünk
egy örökzöld dallamra
egy valaha nagyon népszerű énekes elbűvölő hangjára,
akiért minden nő elalélt.
Apám a találkozáskor mindenekelőtt
az egészségem felől érdeklődött,
a gyermekeim egészsége,
az anyagi biztonságom felől,
és csak akkor nyugodott meg,
amikor elmagyaráztam,
hogy nem költök többet, mint amennyit keresek,
senkitől sem kérek kölcsön pénzt
és nincsenek adósságaim (drága apám nem is sejtette, hogy már nagyon régóta nem tartottam a kezemben
pénzt, teljesen megfeledkezve a létezéséről).
Aztán apám szelíden szememre vetette, hogy
véleménye szerint
sok nőre pazarlom magam,
és azt tanácsolta, hogy érjem be néhánnyal.
Apám hihetetlenül meglepődött,
hogy minden nő a tanítójának tekint
és nem tűzi ki célul,
hogy örökre megszilárdítsa helyét mellettem,
csupán a férfiakkal való szimbiózis szabályait kívánják megtanulni.
– Istenem, fiam,
el sem tudod képzelni, milyen szerencsés vagy.
Hiszen minden nőm
már az első velem töltött éjszaka után
a feleségem akart lenni.
Talán bele is egyeztem volna,
de egymagam nem tudtam volna eltartani őket.
Én, mint tudod, nem sahnak születtem,
hanem mindig kemény munkával kerestem a kenyerem.
Aztán apám váratlanul meghívott a gőzfürdőbe:
gőzölni és erotikus vízi show-t nézni egy csésze illatos
erős kávé és kubai szivar mellett.
Ettől mindig remek kedve lett.
– Öreg vagyok már,
de a női test formái,
szüntelen szemlélésük
nem hagynak meghalni,
emlékeztetve a világmindenségek sokaságára,
az örökkévalóságra.
Örülök, hogy sok nőt megismertem,
bár az egyetlen igazi anyád volt – mondta búcsúzóul, melegen megszorítva
a tenyeremet.
Egészen váratlan volt a találkozás a lányommal,
aki most a földi tizenhetedik életéve küszöbén állt.
Utánam futott, és kiabált:
– Apuci, várj!
Kérdezni akartam tőled valamit.
Az a fiú, aki tetszik nekem,
és akivel szeretnék járni,
arra a kérdésemre, beleegyezne-e, hogy tíz gyermekünk legyen,
és köztük ne csak világos bőrűek,
azt felelte, hogy a számmal nincs gond,
de sötét bőrű gyermekeket nem szeretne a sajátjainak,
mert a társadalom rosszul bánik velük,
és bár neki ez semmit sem számít,
nem akarja, hogy a többi gyermeke
emiatt szenvedjen.
– És mit szándékozol tenni?
– Arra gondolok, hogy szélnek eresztem.
Nem egy úton járunk – vágta rá
már felvidult hangon,
örülve, nyilván,
hogy megtalálta a helyes választ egy nehéz kérdésre, amely gyötörte.
Megcsókolva őt
továbbmentem,
a hegyekbe,
távol az emberektől...
És bár szerettem az embereket,
a földi élet fentről való szemlélése,
a hegycsúcsok magasából, jobban tetszett nekem...
Az ördögbe, hogyan igazolom magam a következő találkozásunkkor Arthurral? –
Egyetlen veleszületett tévedés van – az a meggyőződés, hogy a boldogságra születtünk. (Arthur Schopenhauer).
Hirtelen
úgy éreztem magam…
kettőnek.
A meghasadás hirtelen jött,
figyelmeztetés nélkül.
Ez a kettő
intimkedett egymással,
hol teljes egyetértésben,
hol nem.
Aztán egészen különös dolgok kezdődtek.
Egyikük elkezdett kilépni belőlem
és körtáncot járni a másikkal,
aki bent volt.
Ez kissé váratlan volt,
vagy talán csak szokatlan – nem tudtam
pontosan meghatározni.
A legszokatlanabb az volt, hogy kipróbáljam
annak az érintését kívülről magamon,
aki kilépett.
Az érintések eleinte idegennek tűntek,
semmi sem volt bennük korábbi tapasztalatomból.
Megpróbáltam ráhangolni magam,
elfojtani a félelem külső jeleit,
de azonnal elvesztettem az egyensúlyomat
és majdnem a földre zuhantam, –
ez biztos jel volt!
Itt egészen más,
eddig senki által nem ismert módszerekkel kellett cselekedni.
Az én másik énem gondolatban követett,
figyelmesen és hosszan,
mint oroszlán a zsákmányát,
teljes sebességgel be- vagy áramtalanítva tetteimet,
csak ott, a Földön túl ismert szabályok szerint,
amelyek a földlakókhoz
rendezetlen töredékekben, félbehagyott szavakban jutnak el...
Ó, ez a kettő...
Álmomban gyakran látok nagy órákat,
amelyeknek mindhárom mutatója összehangolódik
a vészharang kongásával.
Ez egyúttal a kozmosz valamiféle explóziója is.
A kozmosz felrobban
és számtalan részecskére hullik szét:
bolygókra, üstökösökre, csillagokra.
Amelyek aztán lehullanak,
az óriási számlapra hullanak.
A nehéz mutatók csoportosítják őket.
Kezdődik a nulladik visszaszámlálás.
Új korszak...
Hullanak a levelek...
Játékos keringésük a szellő könnyű fuvallatától.
Az út felfelé,
kilátás a dombról,
sárga-rozsdás, vörös erdők...
Ősz.
Bánat és öröm. Egymás mellett. Fül a fülhöz.
Bánat – a bölcsességtől.
Öröm – az alkotástól, amelyet
az őszi-novemberi frusztráció ihletett.
Hullanak a levelek.
Játékosan keringenek.
A szellő lehelete.
Állok, leveleket kapok el.
Elkaptam!
Íme, az örömteli-szomorú minőség...
Új véső.
És megint az óra.
Most a másodpercmutató siet,
magához vonzva a kozmikus port.
A mutatóról
minden ugrásakor
egy csillag repül le.
A percmutató elegánsan csillagképekbe rendezi őket.
Csak az óramutató késlekedik.
De az is halad.
Igaz, még nekem is, aki túlságosan lassú vagyok,
komótosan.
Még jó, hogy nem sietek sehová...
Feloldódom, szétszóródom a számlapon.
Jaj, az ördögbe, ez fáj.
Nem sikerült időben lekapcsolnom a testemet,
és kaptam egy rúgást egyenesen a fenekembe a másodpercmutatótól.
Úgy tűnik, senkit sem kímél,
mindenkit és mindent egyforma péppé őröl.
A homlokom egyenlő... a világmindenséggel.
Tekintélyes, formás, daliás, és ami a fő, nemes vérű.
A homlok mindenek fölé emelkedik, és arra hivatott,
hogy irányítson...
A nemes vér nem szorul ellenőrzésre,
Hiszen teljes egészében a homlokomra van írva.
Nyugodtan, megfontoltan döntök a világ sorsáról,
fölösleges sietség, kapkodás nélkül,
ismerve a környező valóság pontos értékét,
amely évezredeket szívott magába,
népem történelmének évezredeit.
A gondolatok egyenletesen áradnak belőle
és teljes mélységükben kitöltik a Bolygó térfogatát.
Itt dől el a történelem,
az egész,
az egész Világé...
A békét felváltja a háború,
egy kis ráncot hagyva ezen a látszólag
feneketlen tárolón.
Ez a körülmény nem nyugtalanít.
Miután egyetlenegyszer átéltem népem nagy háborúját,
megsokszorozva más népek háborúival,
már nem érzem a korábbi súlyt,
pontosan ismerve
a világot irányító alapelvet.
Csupán enyhítem az emberiség fájdalmát, gyötrelmét,
amely szüntelenül nekiütközik
túlzott ólmos súlyával a homlokomnak,
segítek elkerülni a nagy zuhanást,
amely képes elsöpörni a bolygót,
kitépni pályájáról a gonosz erejével.
Évezredekben olvasok,
könnyedén átlépve kontinenseken és időzónákon.
Egyszerre vagyok népem fia
és kozmopolita.
A korántsem rövid krónika
tévedhetetlenül súgja
ezt a kis bölcsességet.
Hogyan is lehetne másként szabadon túlélni?
Mester vagyok.
Sorsom mestere.
Nem ismerek senkit,
aki akár egy jottányit is
segítőm lehetne ebben a dologban.
Sorsom építésének dolgában.
Nem veszem el az emberektől a levegőt.
Nem az ő földjeikről táplálkozom.
Nem alszom azokban a lakásokban, amelyeket berendeztek,
és nem ismerem el a határaikat.
Mindenkinek jót kívánok
és felelősséget viselek.
Felelősséget a saját sorsomért,
akárcsak az egész emberiség sorsáért.
Ezrekben
mértem...
Egy szerelmi aktust – ezer lökéssel, csapással.
A két saját herém csapásaival
kiválasztottam fenekéhez.
A végső cél
a megismerés volt...
A megismerés és
az újjászületés...
A test megismerése,
minden rejtett sejtjéé.
És a szellem újjászületése.
A gondolat megújulása.
A gondolat kibontakozása...
Aztán pedig a gyarapodás...
A nem gyarapodása.
A jók és erősek nemzetségéé.
Írok...
Hogy elmondjam a szerelmemet irántad,
hogy hagyjak egy kis bölcsességet
a mi gyermekeinknek...
Festek...
Óriási vásznamon – az égbolton...
Ecsetem – a szél...
És a nap – a szívem.
Nézd!
Melege elárasztotta az egész világot...
És téged is felmelegít...
Együtt várjuk meg, amíg leszáll az éj.
Felkel a hold...
Kölcsönös vágyakozásunk egymás után...
Reggel. Énekelek...
Ezt a dalt olyan gyermekek hallják majd,
akik még meg sem születtek
a mi szerelmünkből.
Semmit sem akartam,
amivel a legcsekélyebb mértékben is
nyugtalaníthatnám az embereket,
elgondolkodtathatnám őket,
aggódásra vagy együttérzésre késztethetném,
szenvedésre vagy örömre.
Azon töprengtem,
hogyan lökhetném meg őket,
hogy rajtam keresztül
bepillantsanak valahová,
meghalljanak valamit,
megérezzenek valamit.
Csak arra céloztam,
hogy rábökjek –
egyetlen pontba vezessem a fülüket és a szemüket.
Abba a bizonyos
láthatatlan pontba,
amelytől vagy amelyből hirtelen elkezdődik
a mozgás,
aztán az erjedés
és végül a robbanás.
A robbanás,
amely egyszerre pusztít és teremt.
Lerombolja
a régit,
az elhaltat,
a gonoszt.
Megteremti
az újat,
az éltetőt,
a jót.
A feladat a legmagasabb fokon sokrétű és bonyolult volt, olyannyira, hogy még senki sem birkózott meg vele, akire az emberiség akár csak egy kicsit is emlékezne. Egyik művészet sem tudta elvezetni az embereket ehhez a
fő ponthoz,
a legmagasabb extázis pontjához,
a következő, sablontalan világ kezdőpontjához…
Álom volt.
Ugyanolyan tiszta, mint a valóság.
Egyszerre kellemes és gyötrelmes.
Gyermekkoromban álmodtam.
Felébredtem,
és azt akartam, hogy a legrémisztőbb jelenetek megismétlődjenek.
Az a zuhanás...
A híd két félre hasad.
Pontosan a legkényesebb helyen,
a cipőm talpa alatt,
úgy, hogy már nem lehet megkapaszkodni,
sem hátralépni, sem előreugrani.
Egy utolsó pillantás,
a híd icipici négyzete még a sarkam alatt.
A híd,
utolsó pillére
Kicsúszik
a lábam alól..................
.................. ........... .......................................
......... ... .......................
............................. és nincs semmi..............
............
...................................................................
..............................
.............................................................
.............................
..................................
......
csak a repülés...
A test gőzfelhővé ritkul,
súlytalan léggömbbé.
Valami lila csatorna
húz benned
vonalat a talptól a tarkóig.
A repülés nem szűnik meg.
Beláthatatlan.
A víz már egészen közel van.
Megismerem a test hiányát,
ha csak eshetőlegesen is, rövid időre.
Ez egy pillanat.
Nem. Örökkévalóság!
Pillanat és Örökkévalóság.
Üres testűség. Teltség.
Üresség és töltöttség egyszerre.
Az anyag hiánya!
A láb alatt – mindenütt.
Csak valamiféle térfogat
és a saját test megfoghatatlan körvonalai.
Üres és könnyű.
Milyen kár,
hogy csak éjjel…
Befúrtam magam a combjai közé,
egyenesen a domb alá, a gyönyör rejtekébe.
Olyan meleg volt, hogy kellemesen súrolta
a homlokomat, az orromat és az ajkamat.
Színészkedtem.
Játszottam vele, mint gyermekkorom kedvenc játékával,
megfeledkezve az időről.
Négyszemközt vele, négyszemközt az al-világegyetemmel...
Semmit sem láttam, nem hallottam, nem értettem.
A külvilágot megbízhatóan elzárták
a rugalmas bársonyos combok.
Az ámbra ingerelt,
egyre újabb és újabb horizontokat nyitva
és egyre mélyebbre húzva az ismeretlen örvényébe.
Átjártam
a világmindenségek lehető teljes mélységéig
és belezuhantam...
Elfelejtettem mindent, amire tanítottak.
Itt volt a világ igazi epicentruma.
Az én világomé.
Egy világé, amelyet képes vagyok megtartani,
Egy világé, ahol egy vagyok a sok közül
és egyben az egyetlen...
Nem álltam meg,
egy hajnal előtti harmatcseppben megérezve,
hogy
a világmindenség középpontja és én eggyé olvadtunk...
Magamra ismertem néhány földlakóban,
akikkel utamon találkoztam.
Fröccseim mindenütt ott voltak.
Ezek a szokatlan részecskék
nem csak a kozmoszban voltak érezhetők,
hanem a bolygó környező természetében is:
a növényekben,
a fákban,
a hegyi folyókban és tavakban,
a ködben,
a felhőkben
és az éterben.
Különösen érdekes volt
megfigyelni a nőket,
akikkel egészen nemrég találkoztam,
valami pár földi évezreddel ezelőtt.
Sokan közülük
vidámabbak, kedvesebbek és bölcsebbek lettek,
új nemzedéket neveltek,
miután egykor feltöltődtek az én anyagommal
és ennek a különleges magnak
növekedést
és új minőséget adtak.
Folytattam fröccseim keresését,
ami, az igazat megvallva,
egyáltalán nem volt egyszerű feladat.
Ehhez
nem mindennapi intuíció
és tengernyi tudás kellett.
Hiszen a túlnyomó többség
más fából faragtatott,
idegen volt.
Sehogy sem tudtam összezárulni,
bekonnektálni velük.
Megérteni gondolatmenetüket
lehetetlen volt.
A világ kiindulópontjának
a fizikai „én”-jüket tartották,
valamint valamit,
amit a „sors” szóval határoztak meg.
Megpróbáltam megfejteni
ezt a fogalmat – „sors”.
Ha sorsnak azt tekintjük,
ami az egész világot
és minden egyes embert irányít,
akkor miért könyörög az ember az életért,
miért harcol érte, az életért,
miért nemzi végül is?
És megértettem, hogy küldetésem még nem ért véget.
Jó minőségű,
fontos részecske
még mindig kevés volt a bolygón.
Túl kevés ahhoz,
hogy elkezdődhessen
az új időszámítás.
Előfordul, hogy egy vagyok.
Előfordul, hogy sokan vagyok.
Előfordul, hogy reggel fekete bőrű vagyok,
délben – sárga,
este pedig – fehér.
Megesik,
hogy a tükörbe nézek,
és megesik, hogy a tükörből én nézek rám.
Hát ki vagyok én valójában?
És hányan vannak ők, vagyis én,
akik bennem, a testemben,
az egész térben foglaltatnak,
amely egyszerre osztott és megsokszorozott
az évezredes történelem rövid pillanatában?
És bár nem foglalok sok helyet,
vagyis egy csöppet sem veszek el belőle másoktól,
állandóan érzem a tér hiányát –
olyan merészen és magabiztosan
veszem birtokba…
Nagy lelkem van.
Nagyon nagy.
Képes befogadni az egész világot
és minden egyes teremtményt.
Rendkívül kényelmetlenül érzem magam,
gyakran elgondolkodva,
miért kaptam földlakó testet
azzal a feladattal, hogy itt éljek.
Egyáltalán nem rendelkezem azokkal a tulajdonságokkal,
amelyek lehetővé teszik, hogy valami konkréttal foglalkozzam,
elszegődjek és valakinek a megbízásából munkát végezzek.
Sosem unatkozom,
de mindig magányos vagyok.
Lelkem terjedelme,
energiáim ereje
nem találnak alkalmazást abban a térben,
amelyet nem is annyira az emberek,
mint inkább különös gondolataik terhelnek.
Az emberek többsége tart tőlem.
Egyesek különcnek tartanak,
mások – megközelíthetetlennek,
megint mások – önhittnek.
Nem fér a fejükbe, mit akarok,
holott én semmit sem akarok.
Társaságukban én
egyszerre vagyok közel hozzájuk és nagyon távol tőlük,
mivel nem tanultam meg, hogy figyelmemet,
akár csak egy kicsinykét is,
azokon a gondokon tartsam,
amelyek őket érdeklik.
Gyakran figyelem
a lakosság női felét.
Sok itt a lány és az asszony,
aki tetszik nekem,
és akivel szívesen eltölteném az időt.
Ők is rám-rám pillantanak,
megérezve földöntúli ellazultságomat,
jó energiámat,
egyszerű, barátságos mosolyomat,
amely mögött nem rejtőzik
semmiféle rossz szándék vagy haszonlesés.
Én azonban
nem ajándékozom meg figyelmemmel legtöbbjüket,
csak a leges-legeket hívom…,
vagyis azokat, akik közel állnak eszményképemhez.
Különleges energiával töltenek el,
amely kellemesen árad szét egész testemben.
Semmit sem kérek tőlük, de mindent megkapok.
Mindent, ami bennük van,
de amit más férfiak nem fedeztek fel.
Ők maguk is csodálkoznak magukon,
korábban nem is sejtve rejtett képességeiket.
Gyakran ők is találnak rajtam
feltáratlan pontokat a testen.
Ilyen percekben úgy örülök, mint egykor,
amikor teljes vérű földlakó voltam
földi gyermekkoromban.
Új csillagokat kutatok fel,
ami olyan érzéshez hasonló,
amely a csiklandozásra emlékeztet
anyám kezétől, korai gyermekkoromban.
Hogy a gyermekkori érzések képesek feléledni,
vagyis ilyen mélyen bevésődtek az emlékezetbe,
még számomra is teljes meglepetés.
És hirtelen énekelni kezdtem, nem, inkább üvölteni.
Hangom remeg,
kész az utolsó dalra, amelyben nincs helye
a hazugságnak —
az elsőrendű szokásnak
és a legnagyobb erőnek,
amely elárasztotta a Földet.
Egyszer, beszívva valami friss illatot,
amely egy szembejövő nőből áradt,
új horizontokat fedeztem fel.
És csoportosítva
a hangokat-és-színeket
bizonyos kombinációkban,
felfigyeltem arra, hogy
az emberek átváltoznak
vidám, vonzó lényekké,
jól megy nekik a munka,
még az állatok és a növények is – azok is örülnek.
És ekkor kigondoltam életem művét –
a színszimfónia-misztériumot…
Tökéletes művész, faragó akartam lenni,
a kitűzött cél érdekében alávetve magamnak
a művészet minden ágát és a természet jelenségeit.
És elhatároztam, hogy hosszú böjttel kezdem:
az agy és a test megtisztításával a város mocskától és stresszeitől,
amelyek belerágják magukat az emberi testbe,
minden zugába, akár a vérszívók.
Nem volt túl nehéz feladat.
Rendelkezésemre állt
az objektív és szubjektív tényezők teljes készlete:
hegyi levegő, tiszta források
és végül a saját akaratom.
Arra gondoltam,
hogy a szervezet tisztulásának folyamatát
a szemfehérjém alapján ellenőrzöm,
amelynek tükörképét minden nap
többször is láttam
kedvenc forrásom tükrében,
amikor a számmal szívtam fel a vizet egyenesen a felszínéről.
Eleinte nem szerettem magamat, pontosabban az arcomat.
Nem volt könnyű nyugodtan a saját szemembe nézni.
Az első két hét után kiderült,
hogy a vörös erecskék, oly megszokottak,
kezdenek eltűnni.
Egy héttel később a sárgaság is halványulni kezdett.
Fokozatosan visszatért a színérzék,
az igazi, a város által el nem torzított.
A bőröm is kitisztult,
az ízületeim rugalmasak lettek, mint a távoli gyermekkorban.
Könnyedén megtettem tizenöt-húsz kilométert hegynek fel
és ugyanannyit lefelé.
A test könnyebb lett, és vele együtt az agy is.
A gondolatok nyugodtabbak, magabiztosabbak
és ami a fő – finomabbak lettek.
A legcsodálatosabb az alvás lett.
Azonnal elaludtam,
és ugyanúgy ébredtem
pontosan fél órával napfelkelte előtt.
Az urbanizáció által lerombolt bioritmusaim
most egyre inkább összehangolódtak
a környező természettel és a kozmosszal.
Álmaim tiszták lettek, mint a forrás, amelyből ittam.
Nem volt bennük
se félelem, se fájdalom, se reggeli nehézség.
És ami a fő, olyan álmokat kezdtem látni,
amelyek közvetlenül kapcsolódtak az álmomhoz.
Különböző hosszúságú képkockák voltak ezek,
amelyekben összekeveredett, amit korábban így neveztem:
valóságos és valószerűtlen,
elfogadva, mint mindenki,
készpénznek ezt az értelmetlen elhatárolást.
Örültem, hogy nemcsak megértettem,
de át is éreztem az emberi gondolkodás korlátoltságának
egész szenilis zagyvaságát.
Fokozatosan eljutottam annak megértéséhez,
hogy mindent fel kell használni –
a természet jelenségeitől a szellem alkotta művekig.
A szellemet –
az egyetlen általam ismert
építőanyagot,
amely semmit sem tartalmaz
és egyszerre mindent átfog.
Idő és tér.
Ezek a fogalmak, amelyeket a „bölcs” emberiség használ
ki tudja, mi megjelölésére,
sokatmondóan festenek
a filozófusok és politikusok okos könyveiben...
Pedig ezek csupán lelkem tárgyai, formái,
és egyedül tőlem,
a gondolataimtól függ,
mennyit helyezek el belőlük naponta
napkeltétől napnyugtáig.
A legnehezebb
és egyelőre megoldatlan kérdés maradt:
hogyan adjam ezt át az embereknek?
Itt, sok ezer méteres magasságban
elfordítottam a kart, és
kikapcsoltam az időt.
Megengedhettem magamnak,
mert a csillagok megbízható oltalma alatt álltam
és elég messze az emberektől.
A világ világos ritmust diktált,
a csillagok – a hangolást,
a lélek rendelkezett minden szünettel.
Mögöttem csak
a téma maradt.
Ezt a nők súgták,
pontosabban váltakozásuk.
Szerencsére nőkben nem volt hiány.
Hirtelen világosan megéreztem,
hogy a pulzusom más,
egészen másként ver, rezonál, mint korábban.
Parancsolóan és tartalmasan.
Összekötve testet és gondolatot.
Elkezdődött az egyetemes koncert.
Ott lebegtem a térben,
amely elválasztotta és egyben összekötötte
a földi életet és a kozmoszt.
Egyformán jól láttam minden hangyát,
amely a városi parkban sürgölődött,
a nektárt gyűjtő méhet
és a galaxisok közötti port,
amely új minőséggel hintett be.
Tekintetemet a Földre fordítottam.
Innen az egész világ
egyetlen hatalmas felhőként úszott el.
Néha esővé sűrűsödve,
mennydörgéssel robbanva,
villámtól megvilágítva
és csillagokként hullva alá...
A világ hangra és fényre oszlott,
hogy azonnal FényHanggá egyesüljön...
A zene az élet fényes lángjával lobbant fel.
Bölcs bánat emelte saját ritmusomat
felfoghatatlan magasságba.
Egy kétségbeesett kiáltás
hasította át és töltötte meg remegéssel a teret,
világmindenségek szilánkjaira zúzva az önképzeletet,
hogy hagyja őket elégni az utolsó tűzvészben,
ott hagyva minden szemetet,
az izzó hamuban, hátul, a múltban.
És hamarosan újra, mint évmilliókkal ezelőtt,
friss virágporként térjen vissza
egy ártatlan lepke, lepkék szárnyán...
Sokan voltak.
Egyenesen a fejünk fölött,
lelassult repülés-úszásban.
Egy számunkra ismeretlen eredetű elektromossággal érintkezve
szikráztak,
elaltatva
és alattomosan kiszívva belőlünk a tónust.
Kábán ébredtünk az énekre,
pontosabban egyhangú üvöltésre.
Váratlanul valami felemelt minket.
Mindannyiunkat egyszerre.
Megnyílt egy világ,
ahol a Hold és a Nap egyszerre világított.
A Pokol és a Paradicsom összekeveredett.
Valami láthatatlan finom kéz
vízválasztójuk mentén igazított be minket.
Forogtunk, engedelmeskedve az áramlatnak,
mélyre merülve és ugyanolyan könnyen felbukkanva,
robajjal csapódva a parti sziklákhoz,
amelyek azonban semmi fájdalmat sem okoztak.
És hirtelen feltárult az,
amire mindannyian egész
életünkben vártunk,
sejtettük, hogy létezik.
Valahol itt, egészen közel.
Mindannyian együtt bolondokká váltunk –
a legörömtelibb révület,
amely az emberiség nagyobbik része számára elérhetetlen, –
a nyílt kozmoszban lebegve
és mindent úgy szemlélve, ahogy van.
Üdvözöltük a csillagokat,
az üstökösök fuvaroztak minket.
A szél fújt
egyszerre mindkét irányba.
Minden körbe-körbe forgott,
spirálokra hullott szét
és újra gyűrűkké állt össze…
Ott volt mindenben itt, egy hegyi tó partján… A kék hegyek zuhatagai ráfeküdtek a víz tükrére, és miután alig észrevehetően megrezzentek a tükörben egy gondtalan kacsa lábától, amely éppen itt szállt le a vízre, már-már elcsendesedtek, hogy a szellő könnyű fodrában úszhassanak felém.
Egy féktelen kis hal elkenődött az arcomon, és az orrommal együtt elszáguldott a hegyi vízválasztón, de fájdalmasan nekiütközve egy felhőnek, dezertált.
Mérgemben, megsértődve az együgyű kis halra, a vízbe köptem, és rögtön meg is bántam. Mert felhasítottam az amúgy is ingatag viharfelhőt, amely nem késlekedett rám zúdulni, és végleg lerombolta a remekművet, amelyet, ahogy nekem tűnt, magam építettem.
Másodszor is köptem, hevesen-ingerülten, de a visszatért kis hal nyilván vacsorára kapott ajándéknak vélte, és örömmel bekapta a köpést, barátságosan intve nekem az uszonyával.
A világmindenség középpontját elhúzva
gyengéd suttogással
égen túli megkönnyebbülést éreztem.
Az elviselhetetlen teher,
mint valami átkozott összhangtalanság,
amely még gyermekkorom óta nyomott,
egy pillanat alatt eltűnt,
szétfoszlott, mint füst az erős szélben.
Megzaboláztam
a haragot,
a sértettséget,
a félelmet.
És – megjelent a régóta várt konszonancia.
A külső és a belső között...
Amely már nem nyelte el az energiát
minden külsőség csábítására...
Az emberek nem figyeltek rám többé,
ami különösen kellemes volt, –
nem éreztek bennem vetélytársat
a szó hétköznapi értelmében.
Nem tolakodtam a sorban egy jobb darab húsért,
villamosra szállva nem siettem elsőként helyet foglalni,
nem viseltem drága ékszereket,
amelyek irigységet kelthetnének.
A férfiak, egykori vetélytársaim,
már nem bámulták a nőimet,
ahogy korábban.
Új barátnőim-szeretőim szépsége
átalakult valamiféle
külső és belső harmóniává,
már nem emésztve fel a korábbi energiát
az aranyfüst-csillogás fenntartására.
Új kiválasztottjaim
ügyesen irányították alkotói tónusomat,
egyenrangú résztvevőivé válva a vitáknak,
a művészeti foglalatosságoknak
és persze az órákig tartó szerelmi bravúroknak...
Nem betegedtem meg többé.
Akaratom csírájában fojtotta el a betegségeket,
akárcsak mindazt, ami akadályozhatta volna
titkos és nemes terveim megvalósítását.
Nyugodtan dolgoztam éjjel-nappal,
megtanulva reggelente
helyreállítani az álomban felgyűlt anyagot.
A nappal megoldhatatlannak tűnő feladatok
álmomban maguktól megoldódtak,
különösebb erőfeszítés nélkül a részemről.
Szerettem mozgatni
valamit,
amit még senkinek
nem sikerült kézzel megtapintania…
Újhold volt.
Az előző napokban sok erőt vesztettem,
és energiatartalékaim fogytak.
Reggel már egészen legyengülve ébredtem.
Hogy folytathassam a munkát,
minél gyorsabban helyre kellett állítanom az erőmet...
Számos különleges fogást elsajátítottam,
a kinyerés fogásait,
az energia kiszívását a zenéből,
rátapadva, beleivódva,
rövidre zárva magam rajta...
A levegő vörösre mágneseződött,
lehetővé téve, hogy feltöltődjek,
mint a gyors hatású akkumulátorok.
Fokozatosan növeltem,
miközben igyekeztem megőrizni az egyensúlyt,
az áramerősséget és a feszültséget magamban.
A frekvenciával nehezebb volt –
éreztette hatását
a pestises urbanizáció évszázados befolyása.
Megpróbáltam a végletekig ellazítani a vállamat,
szélesre terpesztve a lábamat
és a kvadrózóna legközepén befészkelve magam.
Végül sikerült elérnem a pontot.
A különleges pontot. A csatlakozási pontot.
Az elmúlt évek során már megtanultam
rövidzárlatot előidézni,
hogy egy másik világhoz kapcsoljam magam,
amely segít megismerni
a legfőbb tudományt —
a Szerelmet...
Ez a különleges pont még a fájdalmat is segített csillapítani.
Lépésről lépésre, tapasztalatot gyűjtve,
megtanultam mozgatni.
Talán ez volt a legnehezebb.
Az energiák átalakításával és átadásával
folytatott gyakorlatok-játékok során
egészen új felhasználást találtam
az ujjbegyeknek,
a hajszálak, a szempillák, az orr, a pénisz hegyének, valamint az ajkaknak...
Láttam a zenét.
Ez véletlenül derült ki,
tizennyolcadik születésnapom előestéjén.
Ez a képesség eleinte akkor nyilvánult meg,
amikor lehunytam a szemem,
később – akkor is, amikor kinyitottam, még később – éjjel-nappal.
A legjobban az a zene gyönyörködtetett,
amelynek rezgései egybeestek az én rezgéseimmel.
Ilyenkor egyesíthettem
a saját teremet és a zene alkotójának
és előadójának tereit.
Egyszerre két világot láttam...
Az egyiket, amelyet mindenki látott velem együtt,
és a másikat, amelyet csak én.
Mindkét világot könnyedén irányítottam.
Ez egy
magasan képzett
televíziós rendező munkájára emlékeztetett,
aki uralja
a képkockák egymásra vetítésének,
sokszorozásának, eltolásának, áttűnésének, elmosásának,
a fényerő, a szín szabályozásának,
az ismétlésnek, a sokszorosításnak a technikáját –
egyszóval mindazt, amire a mai
és az elkövetkező évezredek
televíziós berendezései büszkék lehetnek és lesznek, csak
többdimenziós vetítéssel
az égboltok teljes terére...
Ez volt az a legmagasabb fokozat,
amikor gondolatom rezgése egybeesett a test rezgésével.
A testé, amely elvesztette
súlyát,
sűrűségét,
szétfolyt és összeállt, mint a gondolat,
egy ütemre.
Ehhez már nem kellett külön erőfeszítés.
A rezgések áramai szabadon,
akadálytalanul folytak a kezemhez, az ujjaimhoz, amelyek
a rendezői pálcát tartották...
Az arcom nem feszült meg,
a szemem nem követte a húrokat, a billentyűket, a színészi játékot,
a díszletváltásokat, a vezérlőpultokat, a színpadgépezetet,
a fülem – a hangnemek, hangerők, frekvenciák gyors váltakozását.
Egyszerűen én magam már nem kívántam semmit –
erre a pillanatra és teljesen organikusan
a világ számomra örökre elvesztette
az elválasztó rivaldát —
ezt a felfoghatatlan kretenizmust, ürüléket, az emberiség durva böfögését,
amelyet az emberek ki tudja, minek hoztak létre és állítottak fel,
minden látható ok nélkül.
Valami számomra egészen új,
épp csak megnyilvánult ösztönnel megéreztem,
hogyan kapcsolódik már erősen össze szívek milliója
egyetlen FényHangban... lelkem csendes sugarában…
Hosszú éveken át nem értettem,
miért vonzanak ifjúkorom óta a sarkkutatók, a sarkvidéki kutatások.
Könyvet könyv után falva
mindig ott voltam, köztük,
mintha az expedíció egyik tagja lettem volna,
újra és újra átélve
korábbi életeimet az ő emlékeiken keresztül.
Itt, az imádott Északon, minden fájdalmasan közeli volt:
a kutyák, a fogatok, a barátok, a hó kedves íze,
a hatalmas jégtömbök csikorgása,
valamint a perzselő hideg, a szembeszél,
a megfagyott arc —
mindaz, ami a sarkkutató életét alkotja.
Vagy a kalligráfia...
Szép, szokatlan betűtípusok.
Hieroglifák.
Szerettem hieroglifákkal írni,
nem ismerve nyelvi jelentésüket,
minden szabad percemet ennek szentelve.
Még egy hieroglifa, és még egy...
Milyen közeliek ezek a jelek,
egyszerűen lehetetlen megszabadulni az érzéstől,
hogy mindez nemrég volt,
talán tegnap.
Elgondolkodtam, próbálva felidézni
korábbi kalligráfiai gyakorlatom helyét,
de makacsul nem jelent meg.
Akkor elkezdtem lapozgatni emlékezetemben
minden lehetséges helyet,
ahol az ilyen munkát végezni szokták.
Valami szent hely, kolostor...
Nem, semmiféle asszociáció
zárt térrel nem volt.
Gondolataimban azonban előttem
újra és újra a természet jelent meg,
hatalmas levegős terek,
nagy, betegségtől érintetlen fák...
Egy ifjú. Árnyékban...
Csodálatosan szép lombkorona alatt,
aki minden nap köszönti és búcsúztatja a napot.
Hosszú kéziratok,
hieroglifák karcsú oszlopai,
amelyek jellege észrevétlenül változik,
ahogy változik
a nap, a hold állása a nap folyamán.
Egy pásztorlány. Honnan ismerem?
Olyan ismerős...
Ez pedig itt még egészen ismeretlen,
aki ennek ellenére mindig enyhe káoszt visz az életembe,
amelyet igaz, gyorsan felvált a harmónia...
Évről évre
ecsetem könnyebb és magabiztosabb lesz.
Mintha megismételné
az én
szívem,
lelkem,
legfinomabb gondolataim mozdulatait...
A toll sercegése...
A tinta szabadon szétfolyik,
színes terekké
és a legfinomabb fátyollá válva...
Vagy a zene.
Zene alkotása, előadása, egy nagy szimfonikus zenekar és
kórus vezénylése.
Teljesen elfelejtettem a megszokott hangjegyeket,
a hangszerekből való hangkeltés módjait,
a karmesteri gesztusokat.
A zene azonban, amelyet alkottam vagy hangszereltem,
ahogy a zenekar is, amelyet vezényeltem,
teljesen engedelmes volt.
A zenekart emelvényre helyeztem,
mögé, félkörben – egy hatalmas kórust,
és a szimfónia felfoghatatlan tereken át áradt,
lenyűgözve az emberiséget az újító gondolkodás példátlan merészségével.
Olyan volt ez,
mint az emberi nem egyetemes meditációja,
ébredés az álomból,
fokozatos megvilágosodása…
Az egész világ, végestelen végig – tükör,
és már
értelem nélkül
élek itt,
teljes szabadságot nyerve…
Csendesvizűen oldódom fel...
A szubsztrátum könnyedén elhagy, már úgy érezve magát,
mint szükségtelen, elavult mértékegység, amely leszolgálta idejét és elhal.
Végtelen számú részecske repül szét,
éterré válva.
Megyek egyre tovább,
ablakokba, amelyeket még senki sem hódított meg.
Hogy végre
kis légbuborékként pattanjak szét
egy hegyi tó víztükrén
egy madár éles kiáltására…
Sokáig néztem a nagy tükörbe, amely előttem állt,
úgy tükrözve az életet, ahogy van.
Tévedhetetlen térfogatokban.
Szigorúan betartott arányokban.
Valódi színekben.
A legcsekélyebb torzítás nélkül.
Valami nem stimmelt.
Sokáig nem értettem, mi.
Amíg meg nem éreztem
a hiányát... önmagamnak...
Igen, én nem voltam itt.
A látásom csak vonóhálóval gyűjtött valamiféle cselekvéseket
a környező tér hatalmas térfogatában,
de nem adta tovább.
Hát itt nincs számomra hely?
Különös!
A tükörben tisztán kirajzolódtak
sürgölődő fekete pontok,
az egész növény- és állatvilág,
az érintetlen és összetöretlen természet...
Tulajdonképpen a testem bárhol elférhetett volna,
különösebb akadály nélkül elfoglalva egy négyzetmétert, métereket...
Az ördögbe! Milyen jó, milyen nagyszerű!
Üresség! A fejemben csupa gondolattalanság.
És az éter kóborol. Kívül és belül. Mindenütt. Merő huzat.
...Itt, a folyó mellett,
sokáig forgattam a kezemben egy lapos követ
és persze egy egyszerű mozdulattal ripityára törhettem volna a tükröt.
De ehelyett határozottan kacsáztam vele a víz felszínén.
A kő hullámról hullámra szökellve
sebesen átszelte a folyót
és lágyan a fenékre süllyedt a túlsó partnál.
Gyorsan utána merültem, és a partra visszatérve, felélénkülve,
leültem...
írni.
Sajnos már nem tudtam semmi mást…
Egyesültem a látóhatár vonalával,
és feloldva azt
átsiklottam
tovább,
egy másik térbe,
egy másik világba.
Szerettem itt lenni…
(lásd az „Alkalmasság” című részt a könyv elején). Az olvasó átugorhatja ezt az utószót, és visszatérhet a „Színpadi finálé”-hoz
Intuíció. Kész vagyok kijelenteni, hogy a körülöttünk lévő világ hangból és színből ered, beleértve az embereket is mint e világ elválaszthatatlan részét.
Alapelv. Az első űrjárművet 1915-ben találták fel. Mind a mai napig ez a legtökéletesebb eszköz a világűrben való utazáshoz. E jármű neve – Kazimir Malevics „Fekete négyzet”-e.
Gyakorlati szempont. Abból indulok ki, hogy a „Fekete négyzet” színpad, életünk színpadi tere, valamiféle vászon-forgatókönyv, amelyet mi magunk írunk és adunk elő (sokan ezt a „sors” szóval nevezik). Mintha kicsomagolnám azt a csodálatos, színpompás világot, amely e nagyszerű négyzet belsejében van. A legintenzívebb életet éli, világít, szivárványszínekben játszik, szól; ez a kozmosz, ez az a bizonyos hely (tér, mélység), ahonnan egykor jöttünk, és ahová egy napon elmegyünk. Ez az emberi lény számára legszükségesebb ünnep. Csak meg kell tanulni bánni vele, hozzászokni, hogy állandóan érintkezzünk vele.
Filozófiai szempont. A „Fekete négyzet” felfogható választóvonalként is a tárgyias és a tárgynélküli, az anyagi és az anyagtalan világ, az élő és a holt között. Egész életemben rajta festek. De most, úgy tűnik, itt az idő. Eljött az idő. Elérkezett az idő. Ideje végre kinyitni, mint egy ablakot, és kirepülni egy olyan világba, ahol
nincs látóhatár és nincs gravitáció.
U. i. Kedves olvasó, nem vagyok biztos benne, hogy visszatérek... Előre is bocsánatot kérek. És remélem – nagyon sokakat ez meg fog mulattatni.
Iktatva: 2020.
Kérelmező: széles körben ismert nagyon szűk körökben, amelyek az Akadémia számára nem bírnak érdekkel.
Nemzetiség: nem megállapított.
Állandó lakóhely: nincs.
Párttagság: nem megállapított.
Vallás: kikövetkeztetett jelek alapján – bizonyos, nem teljesen érthető típusú ateista.
A Fizikai Intézet következtetése: lehetséges nagyon szűk alkalmazás a szemüvegoptikában a látás esetleges torzulásainak megállapítására.
A Művészeti Akadémia következtetése: tekintettel arra, hogy Vaszilij Kandinszkij semmiképp sem osztható Alekszandr Szkrjabinnal, Kazimir Malevics semmiképp sem szorozható Lev Termennel, Moholy-Nagy László pedig egyáltalán társ nélkül maradt, – 30 évre elhalasztani. 30 év múlva előzetes tesztelésre átadni a művészeti főiskolák felvételizőinek.
A Pszichiátriai Intézet következtetése: állandó bejelentett lakcímet felajánlani a kérelmezőnek az egyik „sárga házban”, mivel nincs állandó bejelentett lakcíme (csak nem hagyjuk hajléktalanul).
A Pszichológiai Intézet következtetése: nem bír érdekkel. Az „Egészséges családi kapcsolatokért” Főosztály alaposan ellenőrizze a „Kámaszútra” című értekezés 65. számú pózára vonatkozó hivatkozást, amelynek céljából a teljes, 75+ tudományos tanácsot az Alpokba kell kiküldeni. Az eredményekről zárt ülésen jelentést tenni.
A Filozófiai Intézet következtetése: nem bír érdekkel. Kivételként felajánlani a kérelmezőnek felvételi vizsga nélküli beiratkozást valamelyik egyetem filozófiai karának első évfolyamára.
A Zeneakadémia következtetése: elkérni a kérelmezőtől a csend és a szünetek szimfóniáinak partitúráit, és kézhezvételük után folytatni a kutatást.